A félszemű Kígyó.A Metal Gear Solid 2: Sons of Liberty hatalmas sikere után nem volt kétséges az MGS sorozat helye a videojátékok világában, egy olyan új franchise született meg, amely egyik napról a másikra játékosok millióinak kedvence lett, nem túlzás kijelenti, hogy a fél világ epekedve várta mi lesz a japán zseni, Hideo Kojima, és profi csapatának következő lépése. Közben a „Ha egy üzlet beindul…” fogalom jegyében a Konami kiadó is elkezdte jobban beindítani, és kiaknázni a sorozatban rejlő lehetőségeket, ennek következtében egyazon évben máris három Metal Gear játék látott napvilágot, mivel korábbi sikereknek köszönhetően elég nagy anyagi potenciál leledzett benne. És melyik cég ne bólintana rá egy ilyen ötletre, főleg ha ezzel még a játékosok is jól járnak? 2004-ben mindjárt elsőként érkezett a Metal Gear Solid: The Twin Snakes, ami a legelső MGS játék remakje volt, és kizárólag GameCube konzolra jelent meg. A második rész grafikai motorjával felturbózott játéknál Kojima csak producerként volt érdekelt, a fejlesztést pedig a Silicon Knights végezte, nem is rosszul: a The Twin Snakes kellemes meglepetés volt minden rajongónak, és azoknak is, akik még csak akkor kezdték belevetni magukat az MGS univerzum világába, egy olyan játék, amiért érdemes volt beruházni egy GameCube-ra. Nem csoda, hogy azóta is mindenki arra vár, hogy megszülessen egy HD port. A Metal Gear Acid nevű, kissé nehezen emészthető játékot azonban már nem fogadták ilyen kitörő örömmel, ugyanakkor a javára írható, hogy nem sok köze volt az eredeti univerzumhoz. Gyakorlatilag egy körökre osztott kártyajáték alapú taktikai RPG-vel volt dolga a játékosnak, aminek ugyan Solid Snake volt a főszereplője, és néhány elemében valóban emlékeztetett az MGS sorozatra, de lényegében csak afféle ötletes, és kreatív programnak lehet nevezni, semmiképp sem egy forradalmi, iránymutató alkotásnak.

Eközben a Konami falai között Kojima, és csapata valami sokkal fontosabb, nagyobb dologgal foglalatoskodott, ami valóban hatalmas durranásnak ígérkezett, természetesen ez nem lehetett más, mint az MGS sorozat harmadik felvonása, amit minden rajongó kitörő lelkesedéssel várt, és ez még mindig nem a megfelelő szó arra, amivel ki lehet fejezni azt a hatalmas várakozást, és elvárást, aminek meg kellett felelnie a fejlesztőknek. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kojima eredetileg nem akarta megrendezni az új epizódot, kizárólag csak háttérben mozgó ember lett volna, aki távolról figyeli gyermekének születését, viszont többek közt a második rész néhány negatív kritikája után úgy döntött, mégis ő lesz az, aki trilógiává duzzasztja az epikus mesét. És természetesen ismét valami teljesen mással, és újjal állt elő, mint azt a legtöbb rajongó elvárta volna: a Metal Gear Solid 3: Snake Eater ugyanazokkal az alapkövekkel rendelkezett, mint az első két epizód, ugyanakkor merőben más volt, hangulatában, felfogásában, és egy kicsit játékmenetében is. Elszakadtak a hideg, bázisos helyszínektől, és egy teljesen új légkörbe helyezték át a koncepciót, Kojima drasztikus változtatásokat hozott az előző játékokkal ellentétben, és az egész cselekményt a dzsungelbe ültette át, elmondása szerint azért, mert mind a fejlesztőcsapat, mind a játékosok ezt szeretnék igazán. Mint olyan sokszor, Kojima ezúttal sem tévedett, mikor Snake-et a civilizációtól mérföldekre helyezte el, ahol csakis magára utalhat, és nemcsak az ellenséges katonákkal, de mindenféle környezetből adódó elemmel is meg kell küzdenie.

Ez a döntés több problémát is szült. A külső helyszíneket nagyon nehéz volt létrehozni, mivel Kojima szerint az akkori konzolok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy igazi dzsungeli környezetet mutassanak be, így gyakorlatilag a semmiből kellett egy új engine-t építeni, de a fejlesztők így is vért izzadtak, mire sikerült megalkotni a játék környezetét, az időjárást, a tájat, és az elővilágot. Kojima ezért is szerette volna a Snake Eater-t PlayStation 3-ra elkészíteni, de mivel a következő generáció még váratott magára néhány évet, a célplatform végül a Sony kis fekete gépe lett, ami akkor éppen fénykorát élte: tucatszámra jelentek meg rá kiváló játékok, maga a konzol is szépen fogyott, a Snake Eater pedig még az utolsó szuszt is kipréselte belőle. A PlayStation 2 legszebb játéka lett az MGS sorozat harmadik darabja, és még mindig bámulatos, ahogy a fejlesztők megalkották ezt a lenyűgöző világot, minden nagy, és apró elemével, a végletekig részletes növényekkel, fákkal, dombokkal, hegyekkel, és mindezek összessége miatt vitathatatlan, hogy minden idők egyik legjobb videojátékával fog találkozni a játékos, ha a gépébe teszi a Snake Eater-t. Még így, több mint 10 év után is. Sok negatív bírálat érte a második epizód történetét is a hosszú párbeszédei, és rengeteg fordulata miatt, Kojima ezért csavart egy nagyot a dolgokon, és ahelyett, hogy a már megkezdett történetet folytatta volna, valami teljesen mással állt elő, mint amit elvártak volna tőle. Megint döntött egy merészet, ennek köszönhetően a Snake Eater egy előzmény, cselekményét jóval az első két MGS, és a Metal Gear epizódok elé lehet datálni.1964-ben járunk. Tombol a Hidegháború, a világ egy puskaporos hordón ül, a két nagyhatalom az USA, és a Szovjetunió folyamatos fegyverkezési versenyt folytat, miközben politikai berendezkedésükben is nagy változások zajlanak – a világ túl van a Disznó-öbölbeli invázión, és a kubai rakétaválságon, Amerika nemrég temette el a meggyilkolt John F. Kennedy elnököt, az oroszok pedig Nyikita Hruscsov utódját várják. Mindkét nemzet szeretné a maga oldalára billenteni a mérleget, pont kapóra jön egy Sokolov nevű szovjet rakétatudós, aki bár sikeresen disszidált az USA-ba, az amerikaiak mégis kiadták az oroszoknak, mivel azok ballisztikus rakétákat telepítettek Kubába, hogy kényszerhelyzetbe rángassák őket. Sokolov tudására azonban égetően szükségük van az Amerikaiaknak, ezért a CIA legújabb egysége a FOX titkos akciót szervez a tudós kihozására, miután a hírszerzésük értesül arról, hogy egy olyan fegyveren dolgozik, amely könnyen képes eldönteni a Hidegháború hatalmi viszonyait. A küldetés szigorúan titkos, az USA természetesen semmilyen felelősséget nem vállal egy esetleges kudarc miatt, a feladatot egy Naked Snake kódnévre keresztelt ügynök kapja, akit le is dobnak a szovjet fennhatóság alá tartozó Tselinoyarsk dzsungelébe, nem messze Sokolov kutatóintézetétől. A FOX csapat tagjai rádión tartják a kapcsolatot Snake-el, aki meg is találja a tudóst, aki nélkül nem tudják befejezni a Shagohod nevű fegyvert, a rakéta meghajtású tankot, amely képes atomtöltetet kilőni a világ bármely pontjára. Snake kihozza a Sokolov-ot, út közben azonban feltűnik a GRU parancsnoka Volgin, valamint Snake egykori kiképzője, és mentora, a II. Világháború hőse The Boss, aki tájékoztatja a katonát, hogy disszidált a Szovjetunióba, és azzal átad Volgin-nak egy miniatűr atomtöltet kilövésére alkalmas fegyvert. Ezután Snake megpróbál megküzdeni kiképzőjével, azonban alulmarad, lezuhan egy hídról, és miután megjelenik Boss egysége a Cobra Unit, magukkal viszik Sokolov-ot, végül egy helikopterről Volgin elpusztítja Sokolov egykori kutatóállomását, így gyanúba keverve az Egyesült Államokat. Az akció teljes kudarccal zárul, a Szovjetunió az Egyesült Államokat teszi felelőssé a történtekért, és mindkét nemzet egy lehetséges nukleáris háború küszöbére kerül. Az USA lehetőséget kap, hogy bebizonyítsa ártatlanságát, ezért ismét beküldik Snake-et, hogy állítsa meg Volgin-t, és annak renegát frakcióját, pusztítsa el a Shagohod-ot, és ölje meg az amerikai disszidens, The Boss-t. Snake út közben segítséget kap egy NSA-ügynök, EVA személyében. Az egykori zöldsapkás katona élete eddigi legnehezebb küldetésére indul, mely során végig ott lebeg a feje felett az a tény, hogy a végén majd neki kell végeznie mentorával, akihez erős, összetett, és nagyon szoros kapcsolat fűzi.

A második epizódhoz hasonlóan itt is egy teljesen más főhőst kapunk, akinek meglepőd módon hasonló a kódneve, mint Solid Snake-nek, Kojima nem mindig egyértelmű, ahogy itt sem, ugyanakkor minden egyes rajongó már az elején maximálisan tisztában van vele, hogy ki is ez a Solid-ra feltűnően hasonlító, kékszemű, fiatal harcos. Nem más, mint Big Boss, az első két Metal Gear főgonosza, nem utolsósorban a három Snake „apja”, az az ember, akinek a DNS-éből őket klónozták. Múltjával különösebben nem foglalkozott korábban Kojima, csupán egy kétdimenziós, alig kidolgozott ellenfélként ábrázolta, viszont figuráját a harmadik rész tette igazán érdekessé: a Snake Eater az MGS univerzumának egyik legizgalmasabb, és legfontosabb el nem mondott meséje volt. A játék kronológiailag a legelső a sorozatban, a későbbi Big Boss karaktere ezért még igencsak más, mint ahogy a Metal Gear-ben megismerhettük, történetileg több mint 30 év van a két epizód között, viszont a karakterének megértéséhez elengedhetetlen életének ez a kis szelete. A történetben rengeteg olyan kulcsmonumentum rejlik, amiknek nagy szerepe van Big Boss személyiségének alakulásában, a Snake Eater egy elkötelezett katonát mutat be, akinek ugyan már van némi harctéri tapasztalata, nem először járja meg a tűzkeresztséget, ugyanakkor a maga módján még mindig naiv. Küldetése során többször is hibázik, hagyja magát becsapni, a történet végén viszont radikálisan megváltoznak a gondolatai, szembe kell néznie azzal, hogy olyan kormánynak dolgozik, amely bábként rángatja, és hűsége napról napra megváltozhat, ha az úgy akarja. Később – többek közt – ebben nyilvánul majd meg a kormányokkal szembeni bizalmatlansága, és cinizmusa a hírszerző ügynökségekkel kapcsolatban. A játék természetesen megint többféle témát is boncolgat, leginkább azt, hogy a kor, és a hely, ahol él az egyén, hogyan hat ki az azonosságra, és hogy a politika hogyan változik a korszakokkal. A Hidegháborús hangulat zseniálisan van a történet köré szőve, a világtörténelem a játék alá van rendelve, a korszak minden fontos szelete bele van sűrítve, természetesen ehhez hozzátartoznak a szokásos pop-kulturális, és filmes utalások, nem is szólva a játék intrójáról, aminek animációja, zenéje, kivétel nélkül minden eleme a klasszikus James Bond-mozikat idézi.

És itt még nincs vége a történet pozitívumainak: a karakterek egytől egyig érdekesek, a végletekig ki vannak dolgozva, egyikük sem szenved attól, hogy túlságosan papírmasé lenne. A sztori rengeteg ponton kötődik a régi epizódokhoz, a rajongok számos jópofa utalást, kikacsintást fedezhetnek fel a kronológiailag csak később bekövetkezett események felé, viszont pontosan a játék történetének elhelyezkedése miatt ez talán a legkommerszebb, és MGS szüzeknek legkönnyebben fogyasztható rész – teljesen élvezni azonban (mint körülbelül minden epizódot a sorozatban) csakis azok fogják tudni, akik már maximálisan otthon vannak ebben a világban. Az érzelmi szál itt teljesedik ki teljesen, a történet sokkal érettebb, a dramaturgia pedig olyan erős, hogy arra ritkán van példa a műfajban. Az átvezető videók miatt olyan, mintha egy filmet néznénk, bár ez eddig sem volt idegen a sorozattól, viszont a jelenetek között több a csúcspont, a katarzis, mint korábban bármikor. Izgalmasan, és feszülten csordogál a sztori, ami fokozatosan egyre jobb lesz, egészen a fináléig, ami a maga teátrális helyszínével hatalmas, grandiózus pillanat, hála a költői, és egyben majdhogynem könnyfakasztó rendezésnek. Epikusabb volt bármelyik addig megjelent MGS játéknál, nem csoda, hogy sokak szerint ez a legjobb epizód a sorozatban – és való igaz, ezt nem lehet egykönnyen vitatni. Kojima láthatóan sokkal jobban kötődik Big Boss figurájához, mint Solid Snake-éhez, ami nem meglepő, hiszen rengeteg lehetőség, és nagyszerűség rejlik ebben a sokat vitatott, és kissé félreértett karakterben, személyisége pedig sokkal mélyebb, bonyolultabb, nagyívűbb, mint Solid-é valaha is volt.Némileg a játékmenet is átalakult, sokkal realistább lett, mint korábban, az új környezet miatt is. A sebeinket saját magunknak kell ellátni, időnként ennünk kell, hogy ne csökkenjen az életcsíkunk, valamint a mindenféle tekergő, mászkáló kígyók, pókok, skorpiók is veszélyt jelentenek, Snake gyakorlatilag pedig mindent befal, amit adunk neki, ezzel is vigyázni kell, hiszen ha valami romlott ételt eszik, vagy mérget, az nincs túl jó hatással rá. Újításként jelent meg a kamuflázs is, különböző ruhák, és arcfestések közül választhatunk, aminek segítségével jobban el tudunk bújni az adott környezetben, azt hogy ez mennyire sikerült, százalékértékben tudatják velünk. Ezt a lehetőséget sok játékos negatívan fogadta, ugyanakkor ezeket nem kötelező használni, ezek nélkül is végig lehet vinni a játékot, csak egy jópofa plusz tartalom. A kiforrottabb játékmenet a harcot is érintette, a CQC közelharcnak köszönhetően Snake másodpercek alatt le tudja teríteni az ellenséget, és a lopakodás is egy teljesen új szintre lépett – a helyszínek között találhatunk bázisokat, gyártelepeket, hegyeket, barlangokat, mocsarakat, aligátorokkal teli tavakat, és fákkal, növényekkel borított esőerdőt. Sok rajongó szerette volna, ha a Snake Eater-ben már igazi, 3D-s forgatható kamera van, de ez végül nem valósult meg, mivel Kojima úgy látta, hogy a három játék egységes trilógiát képez, ezért mivel azt szerette volna, hogy a három rész ugyanolyanként hasson, megtartotta a sokak által kifogásolt kamera-nézetet, bár elismerte, hogy akkoriban a három dimenziós megvalósítás valóságos trendként uralkodott már a műfajban. Később azonban megvalósult a 3D-s kamera a Metal Gear Solid 3: Subsistence című kiadásban, ami a Snake Eater bővített változata volt, rengeteg extra tartalommal, dokumentumfilmmel, a négy DVD-n terpeszkedő csomag még a két klasszikus Metal Gear játékot is tartalmazta.

A boss harcokra is külön ki kell térni, Kojima célja az volt, hogy a Snake Eater csatái teljesen eltérjenek a korábbi Metal Gear játékoktól, és ennek az lett az eredménye, hogy egy sor, semmi máshoz nem hasonlítható jelenetben, és helyzetben kell végigverekednie magát a különböző ellenségeken a játékosnak. Szépen sorban kell legyőznünk a Cobra Unit összes tagját, akik között ott van a profi mesterlövész The End, a mozgékony The Fear, a lángszóróval, és jetpack-el felszerelt egykori asztronauta The Fury, a méheket irányítani képes The Pain, és az elhunyt médium The Sorrow. Mindegyiküket különböző módon kell legyőzni, ezek közül egy valójában nem is igazi boss harc, ellenben egy olyan pillanat, amire garantáltan emlékezni fogunk a játék végigvitele után is, bár ez gyakorlatilag mindegyik ilyen szegmensről elmondható. A The End-el való csata pedig valószínűleg az egyik legpofásabb harc a videojátékok műfajában. Az öreg mesterlövészt három módon is el lehet intézni, a csata egy nagy, sűrű dzsungeles területen zajlik, a játékosnak meg kell találnia a pozícióját, miközben ő folyamatosan azon van, hogy puskájával becélozzon minket, aztán kiiktasson. Ezért ez a rész akár órákig is eltarthat. Ezen kívül a játék egy bizonyos szakaszán már meg lehet ölni az öreget egy mesterlövészpuska segítségével, ha nagyon gyorsak, és pontosak vagyunk. A legkönnyebb megoldás azonban az, ha a konzol óráját egy héttel későbbre állítjuk, így The End végelgyengülésben meghal, mi pedig mehetünk tovább az utunkon. Videojátékokban soha addig nem volt ilyesmire példa, és az biztos, hogy nem is nagyon lesz.

A Snake Eater-nek széleskörű kritikai elismerésben volt része, akik a Sons of Liberty sztoriját kuszának, és túlbonyolítottnak találták, azok örömmel fogadták, hogy itt már egy sokkal „primitívebb”, kellemesebb történettel néz szembe a játékos, ami jobban mellőzi a filozófiai rizsát, és inkább az első epizód tematikájához hasonlít. Anyagilag azonban elmaradt a korábbi két játék sikerétől: több mint 3 és fél millió példányt adtak el belőle, ami önmagában szép eredmény, azonban a Sons of Liberty számához mérve azért egy kisebbfajta csalódás. Akárhogy is, a Snake Eater a sorozat legjobb darabjai között van, egy epikus, és grandiózus történet, ugyanakkor szomorú, melankolikus eposz. Minden benne van, amiért az ember szereti az MGS univerzumot, nagyszerűségét nem lehet elég ideig sorolni, ahogy a remek jeleneteket sem, és persze ennek a világnak a tökéletes megértéséhez ez a rész is szükséges. Big Boss eredetének megismerésével a széria egy újabb lépcsőfokhoz érkezett el, ami hatalmas, drámai felemelkedéstörténetet rejt magában, és még egy annál is nagyobb bukást.