Sírkő végveszélyben.

Jó biznisz folytatásokat kiadni egy-két évente – más kérdés, hogy ez a tendencia játékos szempontból mennyire kifizetődő és szórakoztató, mindesetre járt utat járatlanért el ne, a jóféle pusztítás és háborús őrület kedvelői örülhetnek, a Battlefield széria negyedik számozott része (mely amúgy a kánon nagyon sokadik darabja) hála az égnek maga mögött hagyja a legutóbbi epizód Call of Duty majmolását, és – ha nem is a gyökerekhez, de a sokak által kedvelt tradicionálisabb Battlefield formulához visszanyúlva – soulbindol minket a TV elé.Jogosan merül fel bennünk a kérdés, mennyire billent át a fejlesztés mérlege a következő generációs gépek felé, és mit kapnak szegény csóringerek, akiknek PS4 helyett maximum pöttyös zoknit tojik a Jézuska a fa alá (azaz a magyar játékosok sacckb. 90%-a)? Nos, vannak itt jó hírek is, meg rosszak.
Kezdjük talán azzal, ami géptől függetlenül egységes – az egyszemélyes kampány által nyújtotta élmények sokaságával. Mint utaltam már rá, a DICE-nál nagyon helyesen elfelejtették a CoD sorozatra hajazó megalomániás antagonista szerepeltetését, helyette egy ázsiai konfliktus körül zajlanak az események... és ennyi. A történettől nagy csodákat nem kell várni, hasonlóan bugyuta és jellegtelen az egész mint az idei Call of Duty-ban (csak sikerül párhuzamot vonni a kettő között), az izgalmakat itt is a robbanások, összedőlő épületek, megsemmisülni készülő anyahajók, trópusi viharok illetve még több robbanás hivatott szolgáltatni. Viszont.
Míg a CoD öregedő motorjának és statikus, scriptelve pusztuló világának köszönhetően a Ghosts-ban nekem nagyon nem jött át az egész, a Battlefield 4 esetében a Frostbite motor és az aprólékos pusztulásnak köszönhetően egészen tetszett idén a kampány. Vannak persze grafikai hiányosságok (a növényzet szerintem még mindig csúnyácska) és látványbéli bugok (főleg clipping), de a DICE taktikusan kisajtolta a látványból, amit lehetett. Szóval a kampány bejött, annak ellenére, hogy a Tombstone fedőnevű brigádunk körülötti narratíva itt is a hollywoodi szupergagyi szintjén mozog. Az ütősnek szánt, a háború szörnyűségeit visszaadni hivatott jelenetek inkább voltak nevetségesen suták: az épp menthetetlenül megfulladni készülő katonapáros még jóízűen elcsacsog velünk arról, hogy ki hol merre miért, majd egy hirtelen, kiszámíthatatlan és éles fordulat keretében a bájcsacsogást egy fulladozó haláltusa váltja és kispajtásaink már mennek is Bikinifenékre.Ezúttal sem egyedül háborúzunk, csapatunkban az egyetlen állandó tag az Irish névre hallgató örök rebellis afroamerikai: felettesei helyében én már negyed óra után golyót eresztettem volna a tarkójába – a parancsokra fittyet hányva, a nagy képet tekintve ostoba döntéseket hozó, a pillanatnyi nagy igazságokat kergető Irish jelenléte és a játék bizonyos pontjaihoz érkezve megosztott nagy életigazságai hihetetlenül frusztráltak és zavartak a 7 órás játékidő alatt. Mellette lesz még itt titokzatos kínai nő, valamint Pac nevű csapattársunk (aki annyit ad hozzá a történethez, hogy csak a nevére emlékszem), és itt-ott random, hozzánk csatlakozó emberkék is. Miért tetszett mégis a kampány?
Nem tudom, emlékszel-e még a The Club nevű (hozhattam volna még fel példaként sok más játékot is, de ez így nagyon alternatívan hangzik) kombozós shooterre, de a Battlefield 4 valami hasonlóra törekszik. Minden egyes killünkért pontok ütik a markunkat, a pálya végéhez érve a játék bronz-ezüst-arany skálán díjazza teljesítményünket annak fényében, hogy milyen látványosan, határozottan és precízen küldjük át az arra rászolgálókat a túlvilágra. Egy mezei kill 100 ponttal kecsegtet, ha a mezei halált cifrázzuk azzal, hogy lekéseljük ellenségünket, netán fejbe kínáljuk ólommal, extra 25-tel gyarapodik jutalmunk. Ha egy tárból több ellenséget is arcon puszilunk rövid határidőn belül, akkor exponenciálisan növekedik a pontjutalmunk – a szokásos tötyörgésen csavarintottak át egyet, így hát érdemes vadállatként rohanni akár a legnagyobb tömeg közepébe is, vadul dobálni a gránátokat a mit sem sejtő bandázó ferde szeműek közé. Az EA szerverekre felcsatlakozva láthatjuk a barátlistánkon szereplő sokmindenkik pontjait is, volt, hogy csak azért kezdtem újra egy magában hatalmas potenciálokat rejtő checkpointot, hogy megdönthessem valamelyik cimborám adott pályán szerzett pontmennyiségét. Az egónk mellett ez a választható mordályokat is befolyásolja, ahhoz, hogy kimaxoljuk egy adott pályán megszerezhető jóságok számát, nem csak a pályán elszórt gyűjthető bigyókat kell mind megtalálnunk, de illik aranyéremmel befejezni a küldetést.Sajnos a nagy rohanás rávilágít a játék egyik leginkább elhanyagolt részére is, a mesterséges intelligenciára. Ilyen buta, ennyire nem reszponzív és ostoba (mindez természetesen a legnehezebb fokozaton) katonákat videojátékban én már rég láttam! Robotagyuk annyira terjed ki, hogy néha egyik fedezékből átszaladjanak a másikba, összetettebb, kreatívabb taktikázásra ne számíts. Futsz feléjük a késeddel vígan, meglátnak, majd ahelyett, hogy valamelyik halálosztójukkal megsorozzanak: a.) átszaladnak a két méterrel odébb lévő fedezékbe és onnan kuksolnak némán; b.) visszahajolnak a fedezékbe és kuksolnak némán; c.) fel se fogják, hogy ott vagy, háttal neked leprogramozva várják, hogy leszakítsad a dögcédulájukat és elmetsszed a torkukat. Fájó pont ez, mert amúgy a level-design szerintem ötletesre sikeredett. A szűkebb, lineárisabb pályák és a nyitottabb terek aránya pont kellemesre sikerült, ez utóbbiaknál pedig külön öröm, hogy gyakran te dönthetsz: két lábon futkosva az omladozó épületek között rakétavetővel fejjel a falnak rohanva intézed el a járőröző tankot, esetleg sunnyogva aknákat elrejtve a földön megvárod, amíg saját vesztébe rohan az acélmonstrum, vagy jóízűen bepattansz valamelyik üresen hagyott páncélosba és kimész a hóra – egy szóra. Mindegyik élvezhető és járható alternatíva, teljesen más élményt ad és adott esetben sarkallhat valakit egy újabb végigjátszásra.
Mivel az esetek zömében társaink is közelünkben szakértenek, kiadhatjuk nekik parancsba, hogy pontosan kikre is fókuszálják a sortüzet. Az ötlet még akár jó is lehetne, de mire szerencsétlenek felfogják, hogy kiket is kéne eltenni láb alól, a busás pontrengetegek fényében már vígan hátba késeltük vagy fejbe lőttük az összeset.
A legrosszabb pedig: amikor már kezdenél bemelegedni a pusztulásba és az adrenalinbombákkal kecsegtető játékmenetbe, a sztori egy huszárvágással véget ér. Elvileg három befejezése van a Battlefieldnek, egyik rosszabb és jellegtelenebb, mint a másik, nem ezért fogjuk szeretni a programot.
Egy szó mint száz: a kellemesen pörgős ámde rövid és butácska történetet végigjátszva logikus döntésnek tűnik a multiplayer elindítása, hisz csábít az minden jóval.Visszatér a Battlefield kétezervalahányból a Commander módusz – ha taktikai géniuszodat villogtatnád gyors reflexeid helyett, parancsnokként a csatamezőre lépve utasítgathatod a jobb sorsra érdemesebb bakákat, valamint csapatod tagjainak szemszögéből vizsgálhatod az eseményeket, hogy a legjobb döntést hozhassad a csata hevében. A csata pedig folyamatosan változik: alapból ugye ezerrel pusztulnak a pályák, de a Battlefield újításának, a Levolutionnek (ami a világ leghülyébb kreált szavai toplistán simán érmes) köszönhetően; a pálya bizonyos pontjait aktiválva, avagy megsemmisítve egy egészen új csatamező születik. A hatalmas felhőkarcolót megsemmisítve törmelék és a látásviszonyokat befolyásoló porréteg hullik alá. Egy másik pályát elárasztva a gyalogos közlekedés, mint olyan megszűnik, hirtelen mindenki hajókba pattanva csoszog A-ból B-be. Megint máshol a gátat felrobbantva újfent szemét és törmelék nehezíti meg a közlekedést, de megszabotálhatjuk a börtönös pálya tornyát, illetve általánosságban elmondható, hogy utakat nyithatunk meg és zárhatunk el – zseniális!
Ami már kevésbé, hogy a trademark Battlefield módnak számító Conquest a jelen generációra fejlesztett virtuális háborúban maximum két, 12 fős csapatot bír el a PC-s, valamint PS4-es 64-gyel szemben. A nagyobb pályákon pedig érezhető, hogy ezek bizony 64 emberre lettek tervezve, a 24 édeskevés és unalmas. Persze, vannak kisebb, kevésbé összetett pályák: itt nagyon jókat tudtam szórakozni, mert a fejem felett egymást kergető vadászgéppilóták, az engem folyamatosan elgázolni vagy széjjelrobbantani készülő tankpilóták, valamint a közelükben kialakult embergóc teljesen elvarázsoltak, de ha a közeljövőben tervezed az átállást a következő generációra, szerintem érdemes elnapolni a Battlefield 4 megvásárlását. A kampány úgyis egyszer, maximum kétszer végigrohanós, a multi az, ami hivatott minket lebilincselni, és bár a PS3-as verzió is szórakoztatóra és addiktívra sikeredett, mind a látvány, mind multiplayer szempontjából vizsgálva érezhető, hogy ez most a kistesó, az igazi durranáshoz már erősebb masina kell (bár a Masszív Akciójáték 256-os multija fényében kíváncsi vagyok, mennyire volt mesterséges drága gép vásárlására ösztönző lépés a többszemélyes játékmód kasztrálása, de ezt úgysem fogom soha megtudni).Mit mondhatnék hát? A PS3-as Battlefield minden hibája ellenére egy szép és addiktív játék lett, melynek beszerzése erősen javallott, amennyiben még nem tervezed az átállást. Ha te vitted el a rekordlottót és azon szerencsések között leszel, akik premierkor PS4-gyel köszöntik az újévet, várj egy picit, a következő generációs Battlefield nálam már most, látatlanba egy ponttal jobban teljesít a kitolt többszemélyes limitnek köszönhetően: 64 emberrel már lehet háborút vívni, a 24 ha nem is édeskevés, de inkább gerillaháború, mintsem igazi nagy csata.

(A játékot partnerünk, az Electronic Arts biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Konzolok Szervize budapesti boltjában, illetve webshopjában.)