Az elveszett örökség fosztogatói.

Az Uncharted 4: A Thief’s End tavaly akkorát szólt, hogy az utórengéseit mind a mai napig érezni lehet a játékvilágban. Hosszan lehetne ecsetelni, hogy milyen nagyszerű dolgokkal, és mennyire gyönyörű grafikával kápráztattak el minket a fejlesztők, nem beszélve a rengeteg felejthetetlen élményről, amit mind a szívünkben, mind a lelkünkben örökre őrizni fogunk. Zsenialitásáról felesleges is dicshimnuszba bocsátkozni, hiszen mindenki ismeri, mindenki játszott vele (ha valaki mégsem, akkor mondjon el tíz miatyánkot, aztán irány az első útba eső konzolbolt), jelen teszt szempontjából sokkal fontosabb az a tény, hogy a Thief’s End képében többedszerre bebizonyosodott, hogy a Naughty Dog egyszerűen nem tud hibázni. A tehetséges fiúk és lányok rendre felülmúlják önmagukat, és minden egyes új játékukkal túllicitálják az előző produktumaikat, így az ember rendszerint már akkor száz százalékig biztos a premiernapos vételben, amikor még csak egyetlen egy árva koncepciós rajzot látott a soron következő alkotásukból.

Ugyanez a feltétel nélküli bizalom vezérelt minket az Uncharted: The Lost Legacy esetében is, melynek bejelentése után természetesen egyből felkeltette a rajongók figyelmét, és a hónapokon át tartó masszív marketing kampány során aligha lehetett olyan játékot, aki azt hitte volna, hogy a belé fektetett bizalom és feszült várakozás végül nem lesz majd maximálisan kifizetődő.
Először a negyedik rész DLC-jeként beharangozott, majd később egy értékű, önmaga lábán tökéletesen megálló projekté nemesedett cucc egyedi módon magasodik ki a mai videojátékos kínálatból, példát pedig legfeljebb saját házán belül lehetne rá hozni. Bár itt nem árt nyomatékosítani a feltételes módot, hiszen a The Lost Legacy-hez mérve a The Last of Us szintén tartalmas, Left Behind című kiegészítő-tartalma gyakorlatilag a közelében sincs a pajkos kutyák aktuális kincsvadász kalandjához, mondom ezt úgy, hogy már az is bőven kimerítette a remekmű fogalmát. Csak a miheztartás végett...
Ami a Naughty Dogot illeti, azért megnézném, melyik másik fejlesztőcsapat lenne képes arra, amire ők, hogy miközben a fő designerek a stúdió következő nagy dobásán, a The Last of Us Part II-n dolgoznak, csak úgy lepasszolják eddigi leggrandiózusabb játékuknak a mellékágát a „B-teamnek”, akik bő egy év alatt is össze is kalapálták a programot, ráadásul mindezt olyan minőségben, hogy mások össze tennék a két kezüket, ha kétszer ennyi idő alatt csak fele ilyen jó eredményt tudnának elérni.
Igen, jól sejtitek, ezek a szakemberek megint piszkosul belenyúltak a tutiba.
Ugyanakkor a The Lost Legacy-t akár egy bátor kísérletnek is felfogható, hogy az Uncharted-széria vajon tud-e létezni főszereplője, Nathan Drake nélkül. Nincs is annál nagyobb rizikó, mint mikor egy csúcskategóriás franchise, mely ennyire függ kultikus, és elismert főhősétől, hirtelen irányt vált, és szakít a sorozat addigi megkedvelt és jól bejáratott cselekményfonalával. Kicsit olyan ez, mint egy Indiana Jones film Indiana Jones nélkül, de mivel az Uncharted számos olyan karaktert vonultatott fel eddig, akik potenciális jelöltek lehetnek egy önálló szóló-kalandhoz, egyáltalán nem lehet róla azt mondani, hogy ne működni ez a kockázatos koncepció.A Naughty Dog szerencsére képes esélyt adni az ismeretlenebb, de mégis nagyfokú kreativitástól buzgó arcoknak, akik telis-tele vannak lelkesedéssel. Azt persze még csak véletlenül sem merem állítani, hogy a játék két rendezője, Shaun Escayg (aki egyben társ-író is volt, azzal a Josh Scherrel együtt, aki már az első, második, és negyedik rész körmölésében is részt vett), és Kurt Margenau akkora koponya lenne, mint egy Amy Hennig, vagy egy Neil Druckmann, de alapvetően ugyanaz a gyermeki rajongás és szív hajtja őket, ennél fogva pedig képesek voltak élni az ölükbe hulló lehetőségekkel.
A játék főhőse ezúttal az Among Thieves-ben megismert Chloe Frazer, aki szövetségre lép a negyedik epizódban szereplő Nadine Ross-szal, hogy együtt induljanak a felbecsülhetetlen értékű kincs, Ganésa agyarának a nyomába, mely évszázadokkal ezelőtt, a Hojszala-dinasztia idején tűnt el, és a legendák szerint valahol Indiában, a Nyugati-Ghátok hegyvonulatai között rejtőzhet.
Első látásra furának tűnhet ez a páros, hisz Chloe és Nadine személyisége nem is állhatna távolabb egymástól, ám idővel kiderül, a kényszerű szövetségen kívül más egyéb dolog is összeköti őket. Míg előbbi elszánt, sokszor forrófejű kincsvadászként veti bele magát a golyózápor közepébe, így megpróbálva adózni apja emlékének, és az agyar megszerzésével értelmet adni az örökségének, addig utóbbi konokul, csakis a pénz miatt vesz részt a veszélyes játszmában, hogy egyben tartsa a Drake-famíliától elszenvedett kudarc után, a szép lassan szétesedező zsoldoscégét. Mindkettejüknek a lelkén ott van a múlt kitörölhetetlen nyoma, miközben a klasszikus, őséri „apáik bűnei” tanulság jegyében működnek, az önmaguknak, és őseiknek való bizonyítási kényszertől fűtve.

A negyedik rész narratívája után szinte egy teljesen más viszonyrendszerrel találkozhatunk, és mivel a The Lost Legacy alapjában véve egy „kisebb játék”, ez a visszafogottabb stílus egyúttal lehetővé tette, hogy a sztori jóval személyesebb legyen, és jobban koncentráljon a karakterek érzelmeire, az előéletükre, és a különböző, nagyrészt eltérő világnézeteikre. A két főszereplő így a cselekmény előrehaladásával szinte teljesen más színben tűnik majd fel, mint korábban.
Chloe alapvetően is egy érdekes jellem, hiszen erkölcsi iránytűje jóval szabadabb és szerteágazóbb, mint Nate-é, így érdekes látni, ahogy az-az ember, aki korábban mindig elmenekült a veszélyes helyzetek elől, hogy magát védje, itt már egy bőven elszántabb vezéregyéniség, aki néhai családja életre szóló küldetésének minden gondját önzetlenül a nyakába veszi. A szemünk előtt lesz a korábbi epizódok köpönyegforgató személyiségből egy kifejezetten erős női karakter. Ez a csaj keményebb és ügyesebb, mint Aloy, szexibb és tökösebb, mint Lara Croft, egyszerűen nem lehet betelni vele. A jelen generáció „legbadassebb” lánykája, aki simán szétrúgná bárkinek a hátsóját.
Bármennyire is hihetetlen, Nadine-nal remekül kiegészítik egymást, és tényleg ütős csapatot alkotnak. Chloe spontán és impulzív stílusához jól társul Nadine katonai szakértelemmel megáldott harcostehetsége, az afrikai hölgy a fekete hajú amazonhoz hasonlóan szintén egy szerethető karakterré vedlik át, aki a negyedik rész eseményei után majdnem egy esztendővel később már egy sokkal kétségbeesettebb és emberibb színben tűnik fel.
Sokan pont a két főszereplő közti kémia hiányát hozzák fel negatívumként. Ezzel már csak a különleges narratíva és a pofásan megírt dialógusok miatt sem értek egyet. Persze ez még mindig mérföldekre van az előző epizódok barátságos és laza párbeszédeitől, részletesen kidolgozott karaktereitől, viszont véleményem szerint nem arról van szó, hogy túlságosan elmaradna azoktól, inkább csak merőben más tálalásban kapjuk a szereplők közti interakciókat (amely többek közt mindig is a széria nívójához tartozott), mint eddig. Jobban rávilágítanak a Chloe és a Nadine közti különbségekre, hiszen a cselekmény gerincét részben az adja, hogy ezen ellentétek mellett hogyan képesek hatékonyan együtt dolgozni, igazi csapatként.
Az egymáshoz fűződő viszonyukat leginkább a ’80-as évek haverfilmjeihez tudnám hasonlítani, ahol általában két olyan karakternek kellett összefognia, akik az elején szöges ellentétei egymásnak, a végére azonban igazi halálos páros lesz belőlük. Ez a recept itt is sikeresen lett kifőzve.

A megváltozott narratívával együtt pedig kéz a kézben jár a megváltozott irányvonal is. Míg a korábbi epizódok mind-mind egy ismert történelmi személyiséget követtek nyomon, a The Lost Legacy egy adott régióra összpontosul, annak a filozófiáját és kultúráját pedzegeti. A hinduizmus mitológiája nagy szerepet kap a történetben, így hát, mint minden magára valamit is adó kalandos-kincsvadászós sztorinak, elengedhetetlenek a buja őserdők, a folyókkal szabdalt hegyvonulatok, a több száz éves romok, a gigantikus templomok, melyek egy valaha tündöklő, de mára letűnt birodalomnak az ékes bizonyítékai.
Uncharted játékot még sosem vádoltak azzal, hogy csúnya lenne, és azt sem túlzás kijelenteni, hogy a The Lost Legacy-nál jelenleg nincs szebb grafikájú játék a piacon. Nyilván alap elvárás a döbbenetes képi világ, ez nem is kérdés, és az egy dolog, hogy a hatalmas épületek, monumentális szobrok, szinte már könnyfakasztó szépségű vízesések szó szerint szemkápráztatóak, de a cucc nagyszerűsége igazából a végletekig menő részleteiben rejlik.
A legutolsó levélszálig minden ki van dolgozva, nem csak a hatalmas helyszínek, hanem az apróságok is lenyűgözik az embert. A szereplők a sok vetődéstől és csúszkálástól sárosak, koszosak lesznek, a heves tűzharcok során számos sebet szereznek, elszakad a ruhájuk, ezáltal pedig az összes heg és karcolás ott látható a testükön. Bőrük csillog a forró napsütéstől, a Chloe nyakára ragadt hosszú hajától kezdve az ujjai hegyén található apró vágásokig bezárólag semmi sem maradt ki, a habot a tortán pedig India gazdag élővilága jelenti. Hosszú perceket, ha nem órákat lehet eltölteni a táj tanulmányozásával, a fákon, és sziklákon mászkáló majmok, a vízről felröppenő flamingók, a barlangból kiszálló denevérek seregének a csodálásával – ilyen mozgalmas környezetben leírhatatlan öröm kincsre vadászni.

Akár még azt is mondhatnám, hogy maga az irányítás, a lövöldözés, a lopakodás, és úgy magának a játékmenetnek az összessége kicsivel gördülékenyebb, áramvonalasabb lett, mint a Thief’s Endben, miközben maradéktalanul megőrizte annak alapjait. Egyszer a felfedezős-mászkálós részek dominálnak, máskor heves és hangos tűzharcokba keveredünk, megint máskor golyózápor elől kell menekülnünk, miközben körülöttünk minden robban, és összeomlik, mindezt látványos, természetesen szkriptelt nagyjelenetek közepette, ahol mindenkinek megvan a maga nagy pillanata.
A gameplay a negyedik epizódhoz hasonlóan rendkívül változatos, tele lopakodós szegmensekkel nyílt akciózással is meglehet oldani a helyzetet, bár úgy kevésbé izgalmas), amiket gyakorlatilag egyetlen pisztolylövés nélkül véghezvihetünk, az aljnövényzetben bujkálva, és halkan lecsapva az ellenfelekre, de nemegyszer a víz mélyéről is beránthatjuk a mit sem sejtő katonákat. Nem utolsósorban a már jól ismert kampós kötél is segítségünkre lesz, mellyel a magasból üthetjük le a delikvenseket egy látványos animáció során.
Újításként megjelent a zárak feltörésének a képessége is. Lesznek olyan ajtók, melyeket Chloe a hajcsatjával tud csak kinyitni, ez idővel kissé kellemetlen lehet azokak, akik anno hozzászoktak a Thief’s End extra-lehetőségeihez, amik csupán fel-feltünedeztek néha, afféle jópofa kiegészítésekként, ahelyett, hogy görcsösen ráerőszakolták volna magukat a játékosokra. Azonban hasznos funkció ez, hiszen a pályákon elszórt nagy ládák tartalmához is így juthatunk hozzá, melyek nem csak muníciót rejtenek, hanem időnként különleges fegyvereket is (pl. hangtompítós pisztoly, gránátvető), amik eléggé megkönnyíthetik a dolgunkat.

A The Lost Legacy az előző epizód nyitottabb játékmenetét is új szintre emeli. Ugyan ettől még nem lesz open world műfajú a cucc, na, nem mintha erre a váltásra nagyon szüksége lenne a sorozatnak, hiszen egy TPS illetőségű akció-kalandjátékon teljesen felesleges számon kérni, hogy csak két irányba mehetsz, ezúttal azonban kicsit talán erős megfogalmazás lenne sima csőjátéknak nevezni. Mindjárt a bevezető után bedobnak minket egy olyan nagy, nyílt helyszínre, ahol még egy térképet is nyomnak a játékos kezébe, rajta különböző küldetéspontokkal, amiket az ember a kívánt sorrendben teljesíthet. Ezt nemcsak egy érdekes mellék-misszióval fejelik meg (melyet nem kötelező megcsinálni, de a vérbeli kalandorok úgyis élnek majd a lehetőséggel), hanem terepjárós szekvenciákkal is (hasonlóan a Thief’s End madagaszkári pályájához), így gyakorlatilag rá vagyunk „kényszerítve” a terület felkutatására, de mint mindig, úgy a felfedezés, a lopakodás, és az akció tökéletes elegyet alkotva adják a játék igazi sava-borsát, az elmaradhatatlan fejtörőkkel együtt, melyekből most sokkal több van, ráadásul ezúttal tényleg gondolkodásra késztetnek.

A szingli módon kívül a stuff tartalmazza a teljes multiplayert is, egy Survival nevű új, háromfős játékmóddal, így akik esetleg nem rendelkeznek az alapjátékkal, azok most megmérettethetik magukat az online csatatereken, az itt megszerezhető új fegyverekkel, és skinekkel együtt.A fejlesztők már a megjelenés előtt óvatosan fogalmaztak a lehetséges játékidővel kapcsolatban. A legtöbben attól tartottak, hogy hiába harangozták be a The Lost Legacy-t egy hagyományos DLC-nél többnek, és hogy hosszát tekintve felülmúlja majd a Left Behindot, mivel az ilyenfajta produktumoknál mindig kínos pont a szavatosság, ezért automatikusan egy egydélutános kalandot vizionáltak.
Büszkén konstatálhatom, hogy szerencsére nem nekik lett igazuk: a játék összesen 9 fejezetet tartalmaz, és nehézségi fokozattól függően körülbelül 8-10 óráig tart végigvinni, így gyakorlatilag majdnem olyan hosszú, mint az első rész, a Drake’s Fortune. Nem mondom, elviseltünk volna többet is, de amilyen minőségben prezentálják az egészet, arra nem lehet egy árva szavunk sem. Sok fejlesztő példát vehetne a Naughty Dogról, akik nem csak teljes odaadással készítik a játékaikat, de látszik, hogy a komoly profit szerzésén kívül nekünk, rajongóknak is a lehető legjobban meg akarnak felelni, és olyan egyedi élményt nyújtani, melyre rajtuk kívül senki más nem képes.
A The Lost Legacy-nál jelenleg nem létezik jobb üzlet. Gyakorlatilag egy teljes értékű játékot kapsz, egy teljes értékű játék árának majdnem a feléért. Egy felejthetetlen kalandot, amiben az átlagember számára elérhetetlen helyekre jutsz el, felfedezetlen helyeken barangolsz, bunyózol, harcolsz, lövöldözöl, fejvesztve menekülsz, esetleg épp te üldözöl másokat, gyönyörködsz a csodálatos tájban, meghökkensz az álleejtő látványtól, vagy csak simán vizslatod Chloe szemrevaló hátsóját és utolérhetetlen bájait. Lehet, hogy ezúttal éhes maradsz, de a stáblista legördülése után minden bizonnyal szélsebesen kattintasz majd a „New Game” opcióra. Nevetsz, izgulsz, szorítasz a főhősnőknek, akiknek társaságában garantáltan nem lesz egy unalmas pillanatod sem.
Ez egyébként könnyen lehet egy lehetséges irány a jövőre nézve. Az alkotók annak idején úton-útfélen hangoztatták, hogy az Uncharted frencsájz egy kerek egész, egy lezárt sztori, mellyel nem szeretnének többet foglalkozni, azonban mint oly’ sokszor előfordult már, hogy az ilyen kijelentések idővel értelmüket vesztették, úgy most sem lehet teljesen készpénznek venni a szavaikat.
Ki tudja, talán nem most találkozunk utoljára ezekkel a karakterekkel. Bárhogy is legyen, a The Lost Legacy-val egy újabb mesterművel gazdagodott a játékvilág. És mi, játékosok is.

(Ezt a kiváló kalandot a PlayStation biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy webshopjából a kék linkre bökve meg is rendelhető - méghozzá Jak and Daxter: The Precursor Legacy ajándék letöltőkóddal!)