Óda egy amfetaminfüggő élőhalott osztrák szobafestőhöz és rothadó társulatához.

...szóval igen, a Sniper Elite sorozat. A Rebellion aranytojást tojó tyúkja. Igazi one trick pony tyúk. Valaki kitalálta, hogy mekkora jó móka nézni, ahogy lassítva, röntgenfelvételben szaggatjuk szét mások herezacskóit (ideig-óráig tényleg az), és gyakorlatilag erre felhúzva menetrendszerűen tolja is magából a fejlesztő az egy kaptafára készült folytatásokat. Hol Németországban, hol Olaszországban, megint máskor Afrika harcmezein kell zacsipacsizni a jó öreg csipával – na, ennek a sorozatnak volt a vadhajtása a zombis mesterlövöldözés, illetve az ezeket magába foglaló Zombie Army Trilogy. Bizony, jópofa dolog nácik szkrótumát csiklandozni ólommal, de – és most látom, ahogy az ötletgazda bemegy a részvényes meetingre; mindenki elegáns öltönyben ülve kortyolgatja a mentes vizét, minden szem emberünkre fókuszál, köhint egyet, majd kinyilatkoztatja: még jópofább náci zombikkal eljátszani ugyanezt.
A trilógia amúgy szerintem teljesen felejthető volt, igazi kihagyott ziccer. Kis túlzással az alapjátékhoz hasonló helyszíneken kellett újraskinelt élőhalott bakákat aprítanunk. Hiába volt lehetőség coopra, nekem valahogy nem állt össze az egész. Egy jópofa alapötlet a – szórakoztatóan B-kategória mezsgyéjén egyensúlyozó - főjátéknál is gyengébben megvalósítva. Szerencsére azonban a zombis mellékszál kezét nem engedték el és már a trailerekből is sejthetően ezúttal kellőképp ráfeküdtek a témára, nem érték be egy tessék-lássék megoldással. Pár intenzív zombigyilokkal töltött nap után bátran kijelenthetem, hogy a Zombie Army 4: Dead War a bűnös élvezet kimaxolása.
Annak ellenére, hogy a masszív két-három délutános kampány első harmada (kis túlzással fele) egy relatíve lagymatag felvezetése annak az őrült agyfasznak, ami a játék végére elszabadul, amikor is igazán dübörögni kezd a náci-zombi-háborús gépezet. Az előzményben ugyan zombi-Hitler visszakerült a pokol őt megillető bugyrába, zombi seregét ez a legkevésbé sem zavarja, hogy a földből előmászva csoszogva terrorizálják a szűnni nem akaró világégés túlélőit.És itt jövünk a képbe mi. Mielőtt azonban nagyon képbe jönnénk, fontos leszögeznem, hogy a ZA4 kampánya és minden játékmódja játszható egyedül – ebben a formában középszerű élményt nyújt. Minden pályáján, feladatán érezni, hogy a kalandnak többedmagunkkal érdemes nekivágni. Szerencsére a matchmaking teljesen felhasználóbarát és pofonegyszerű, sosem volt olyan, hogy ne találtam volna meg azt a küldetést a lobbiban, ahonnan folytatni szerettem volna a történetet (mindez a hivatalos megjelenés előtt napokkal). Maximum négy fővel lehet Hitler zombihordáit megfékezni, ezek a publikus meccsek pikk-pakk rendre meg is teltek. Zárójel helyett új mondatban megemlíteném, mert nagyon jópofa: ha valamelyik csapattársunk elhalálozik, akkor a hulláját megszállják a démoni erők és zombiként visszatér molesztálni minket – apró, de annál betegebb feature.
Előbb már utaltam a bűvös négyes számra, első fontos döntésünk a karakterválasztás lesz. A választható négyes a külsőségeken kívül abban különbözik, hogy az egyik nagyobbat üt, de hamarabb elfárad sprintelés közben, a másik ennek ellenpólusa, ill. természetesen van az arany középutat megtestesítő figura. A nekünk tetsző harcos felfegyverzése során egy mesterlövész puskát, egy pisztolyt és egy gépfegyvert vagy sörétest választhatunk, összesen tehát három eszköz mellett tehetjük le voksunkat; ezeket a történet során talált tuning-csomagokkal fejleszthetjük is. Így lehet a nagy szórású shotgunból egy pontosabb, több lőszerrel bíró, a zombik életét olykor elektromos sebzéssel felvillanyozó gyilkolóeszköz. Aminek kifejezetten örültem, hogy a hangsúly ezúttal nem csak a mesterlövész puskákon van, a gépfegyverek és pisztolyok is tök jól használhatóak, sőt, a hordák ellen használnunk is kell majd őket. Egyedül talán a néha furcsának ható találat regisztráció, valamint a picit megkéső találat animáció zavart meg, de – főleg a sorozat eddigi részeihez képest és nagy meglepetésemre – teljesen jó volt a többi fegyver kezelése is. A játék pontozza ámokfutásunkat, a magasabb pontok eléréséhez pedig fenn kell tartanunk a kombó-számlálónkat. Azonban gyakran előfordult, hogy meglőttem egy ellenfelet, aki egy kis késéssel taknyolt el. Míg én vígan pumpáltam volna belé tovább az ólmot, az így sikertelen találatom nullázta a szorzómat. Pedig azt eleve nehéz fenntartani 3 másik játékossal a nyakunkban. Sebaj.

Minden fegyverhez tartozik egy ,,szuperképesség” is: a távcsövessel olykor robbanó lövést küldhetünk a tömeg közepére. Pisztolyunkkal kijelölhetünk 3-4 ellenséget, akiket instant fejlövéssel küldünk vissza a túlvilágra, másodlagos fegyverünkkel pedig turbó üzemmódba kapcsolva gyorsabb lövésekkel és újratöltéssel mészárolhatunk. Emellett feltölthetjük az azonnali kivégzésünket is, ilyenkor egyrészt tovább halad a kombónk, másrészt az animáció alatt sebezhetetlenek vagyunk és még életünket is tölti egy picit, amellett, hogy bitang jól néz ki.
Ahogy haladunk a ’80-as éveket idéző zs kategóriás VHS horrorokra hajazó helyszíneken – mocsár, csatornák, szűk pincék, temető, erdő ésatöbbi, tényleg az összes klisét kifordították magukból a fejlesztők! –, és ahogy durvul a szituáció, egyre többször megkívánja a játék, hogy quasi kijelöljünk egyes személyeket az éppen aktuális pályarész egy-egy sarkába, miközben özönlenek ránk az élőhalottak. Ilyenkor legerősebb a játék – az egyre keményebb hullámokban érkező zombik az aréna sarkaiból lassan nyomják vissza csapatunkat. Sokszor hátrálva tüzelve azon kaptam magam, hogy bajtársaimmal középen találkoztunk, miközben mindenki kétségbeesetten aprította az aprítani valót. A mezei zombi-bakák mellett a hullámok vége felé speciális egységek színesítik a henteldét – van itt láncfűrészes, minigunos, lángszórós egység, megint mások szuicid, robbanózombikat idéznek, esetleg háztetőkön teleportálva idegesítenek halálra mesterlövész puskájukkal, de van, hogy zombitankok lövöldözik ránk a feketemágiás robbanó koponyatölteteket, miközben hányják ki magukból az egységeket, szóval a fejlesztők tényleg kitettek magukért és hagyták, hogy teljesen elszabaduljon a beteg fantáziájuk.

A különféle helyszínek – főleg Olaszország (külön pacsi a velencei gondolas egyenruhás zombikért!), de szerepel a pályák között a horvát állatkert is – általában ugyanazokat a feladatokat ismételgetjük. Lineárisabb részeken haladva eljutva egy nagyobb, nyitottabb arénához, ahol az erősödő hordákat feltartva nyílik meg a következő helyszín felé vezető út. Ezeket a szakaszokat, valamint az ellenségeket variálva végig képes volt az érdeklődésemet csiklandozni a játék és élvezettel irtottam minden szembe jövőt. Ráadásul a trükkösebb halálok jegyében különféle csapdákat is aktiválhatunk az etapok bizonyos pontjain: a teljesen sztenderd robbanóhordók mellett hangosbemondókon aktiválhatjuk a zombi-Hitler beszédeit, hogy az odacsődülő tömegek egy robbanással múljanak ki. Megint máskor egy (természetesen zombi) cápát etethetünk a fémsisakos hullákkal, esetleg egy lezuhant repülő turbináját aktiválhatjuk, hogy az húzza és darálja be nácikat. Gyakran különféle kihívások társulnak ezekhez, ilyenkor (pl. csaligránáttal) a csapdák felé terelve kell meghatározott mennyiségű zombit emígyen megfingatnunk – jutalmunk túlélésünket segítő passzív képességek lesznek, melyeket szintén három szinten keresztül fejleszthetünk teljesítményünkkel.
A kampányt befejezve sem ér véget az őrület, a Call of Dutykat idéző, egyre bővülő pályákon lehet a hordamódban folytatni vérengzésünket. A cél mindig a 12. hullám túlélése, ilyenkor megnyílik a menekülési útvonal. Azonban a kicsi a rakás nem áll itt meg, hanem folytatódik egészen addig, amíg ki nem slisszolunk. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy a kezdeti mezei zombikat kispisztollyal aprító csapatunk a huszonikszedik körre feltápolt félistenek csapatává avanzsálva próbálja visszaszorítani az egyre erősebb és idegesítőbb ellenség kombinációkat, amikor pedig szorul a hurok (mondjuk négyből hárman megfinganak), akkor a negyedik játékos megpróbálja kimenteni a csapatot a pályáról a kijárat aktiválásával. Mivel több ilyen pálya is van, gyakorlatilag a horda mód – minimum – megduplázza a játékidőt, de a mai trendeknek megfelelően már most bizonyos, hogy később érkező DLC-k fognak új kihívásokat a képünkbe tolni.Nem esett szó a külsőségekről, ezt direkt hagytam a végére. Alapvetően a ZA4 egy csúnya játék, ami azzal próbál csalni, hogy – a téma által megkövetelt – köddel, füsttel maszkírozza saját rusnyaságát. Cserébe irtó hangulatos, a különféle ellenségtípusok, helyszínek a tonnányi hullával nagyon életteliek és kompenzálják a technológia gyengeséget. Ráadásul szaggatást akkor sem tapasztaltam, amikor négyen pusztítottunk egyszerre és non-stop robbanások közepette olyan 40-50 porhüvely kalimpált fenyegetően, szóval érthető a kompromisszum, amin hamar túltettem magam. Ugyanez igaz a szinkronokra is – a Sniper sorozat legendásan béna hangalámondásai ezúttal is visszaköszönnek, cserébe a minimál, szintetizátoros prüntyögés, a halálhörgések, a túlvilágról a DualShock hangszóróiból kiszóló gonosz lelkek (,,come, play with me” – anyád!) mind-mind hozzájárulnak az önmaga paródiájába csapó, és ezáltal szórakoztató hangulathoz.
A teszt elején vadhajtásként hivatkoztam a Zombie Army sorozatra, azonban azt hiszem, elérkeztünk ahhoz az időpillanathoz, amikor a gyermek a szülő felé kerekedik: a – számomra már - picit unalomba fulladó főjátékot ügyesen rázta fel a ZA4, ami nem akar többnek látszani, mint ami: egy agyatlanul (ha már zombikról van szó) szórakoztató akciójáték.

(A játékot a Magyarországon forgalmazó Magnew biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Platinum Shop budapesti boltjaiban, vagy webshopjából a linkre bökve meg is rendelheted.)