Felnőtté válni a Harmadik Birodalom alkonyán.

Taika Waititi új-zélandi származású rendező korunk egyik legtehetségesebb filmese – és 2019 után nyugodtan kezet foghatna tettestársával, Rian Johnsonnal. Szinte hallom az olvasók hangos értetlenkedését, pedig az az igazság, hogy a két szakembert több közös dolog is összeköti, igaz, ténykedéseik egy kicsit másképp sültek el. Mert amíg Johnsont már szanaszéjjel ekézték a Star Wars: Az utolsó Jedik miatt, mert sokak szerint vicces csinált egy legendás frencsájzból (és ebben azért van valami), addig Waititi kvázi ugyanezt tette (na jó, kis túl túlzás azért van a dologban) a Thor: Ragnarökben is.
Azaz infantilis, idióta humorral szórta meg egy olyan széria soron következő darabját, ami bár egy Star Warsszal szemben fele annyira sem jó és jelentős mű, de azért mégis sokkal nagyobb tiszteletet érdemelt volna – de Johnsonnal szemben őt nem győzték dicsérni ezért. Persze a nagy tapsvihar közepette azért voltak elégedetlenkedők, akiknek a gyomra nem vette be, hogy a filmbéli karakterek óvodás szintű poénokat pufogtatnak, vigyorogva, mint a tejbetök, miközben pusztul a nép és vele együtt egész Asgard, ennek köszönhetően Waititiről is elfelejtettük kicsit, hogy amúgy tud ő sokkal, de sokkal jobbat is.
És ahogy nemrégiben kollégája mutatta meg, hogy képes még úgy kicsavarni, újraértelmezni és humorral feltölteni egy zsánert, hogy az ne menjen túl a jó ízlés határán, és ne lengesse a közönség a fáklyát meg a vasvillát, úgy Waititi is bebizonyította, hogy tud még úgy egyensúlyozni a műfajok között, hogy ne essen át a ló egyik oldalára se – és hogy tudja az emberiség történelmének egyik legsúlyosabb témáját játékos humorral vegyíteni.

A Jojo Nyuszi így az idei év egyik legjobb filmje lett. Afféle „gyűlöletellenes szatíra” (legalábbis a rendező így jellemezte), amely a sötét témákat mixeli össze az infantilis humorral.
Persze ez nagyon-nagyon könnyen kudarcba fulladhatott volna (még annak ellenére is, hogy a komolyság és a komolytalanság szembeállítása Waititi legnagyobb és legismertebb jellemzője), lévén a német fasizmussal és a Hitlerrel való viccelődés mindig is eléggé ingoványos talaj volt, és ha hozzávesszük, hogy Hollywood manapság mennyire egyoldalúan, szélsőségesen és bárgyún viszonyul ezekhez a témákhoz, egyáltalán nem volt kizárt, hogy a Jojo Nyusziból egy giccsbe fullasztott politikai kiáltvány lesz, amely ízléstelen és túltolt poénokkal parodizálja ki a németeket, természetesen szigorúan egy kalap alá véve mindenkit, aki a vesztes oldalon harcolt és élt a második világháború alatt, kötelező módon démonizálva nem csak a Gestapo tagjait, de minden tisztet és közkatonát, miközben az előbb említett szélsőségek szellemében csinál hülyét belőlük, és még jól meg is tapossa őket.
Szerencsére nem így lett: Waititi természetesen élvezettel neveti ki a nácizmust, sziporkázva élcelődik eme ideológia bizonyos elemein (könyvégetés, a zsidókról alkotott eltúlzott kép, és többek közt becsúszik egy piszkosul vicces heilhitlerezés, ami egyértelműen a film csúcspontja), de a fasizmust, az intézményesített gyűlöletet egy német kisfiú szemein keresztül mutatja be. Jojo Betzler (Roman Griffin Davis első filmszerepe ez, de már most a jövő egyik nagy tehetségének látszik) lelkes elkötelezett náci növendék, aki egy félreeső kis német faluban szívja magába a nácizmust. Nagy álma, hogy egyszer majd Adolf Hitler mellett szolgáljon, ezért csatlakozik a Hitlerjugendbe, de egy baleset miatt csakhamar derékba törik még el sem kezdődött pályafutása.Ámde képzeletbeli barátja, a Führer (azaz maga Waititi, aki persze most sem tudja komolyan venni magát egy pillanatra sem, de ezúttal ez piszkosul jól áll neki) hasznos, vagy épp haszontalan tanácsokkal látja el, hogyan is érje el céljait, és hogyan küzdjön meg az élet különböző kihívásaival.
Azonban a második világháború lassacskán a végéhez közeledik, ezzel együtt a német hadsereg is már a végnapjait éli, és ahogy közeledik az elkerülhetetlen záróakkord, Jojo előtt is szép lassan repedezni kezd az addig törhetetlennek gondolt eszme, miután felfedezi, hogy édesanyja (az itt imádni valóan édes, nagyszerű alakítást nyújtó Scarlett Johansson) egy zsidó lányt rejteget házuk padlásán. A film tehát egyáltalán nem egy habzó szájjal fröcsögő, durva humorral és a nácik pellengére állításával foglalkozó, magát felsőbbrendűnek és intelligensnek valló sznobizmussal nyúl a témához – helyette kedvességgel, határtalan szívvel és lélekkel teszi ezt. A Jojo Nyuszi voltaképp egy kissé elvont, de zokszó nélkül gyönyörű és tanulságos coming-of-age sztori, amelynek hangvétele és felépítése is teljesen olyan, akár az átmenet a gyermeki ártatlanságból és gondtalanságból a jóval súlyosabb és komolyabb felnőtt létbe – vagy legalábbis a tudatosabb kamaszkorba.
Mindezt egy olyan korszakban és berendezkedésben, ahol bizonyos vonzó külsőségek alapján rettenetesen könnyű volt bedőlni a gyűlöleten alapuló ideológiának, és attól függetlenül, hogy akkoriban kívülállóként nem volt nehéz mindezt elítélni, ma már azért tudjuk, hogy azon milliók közül, akik a hatása alá kerültek, nem feltétlenül volt mindegyikük rossz ember – sőt! És ezen a ponton Waititi sem mond ítéletet egy olyan fiú felett, aki még nem egészen érti a körülötte lévő világot, minden áron tartozni akar valahová, és elszántan keresi a példaképet, aki helyettesítheti fronton harcoló apját.

A gyermeki hangvételnek megfelelően a film utolsó harmadáig a történet helyszínéül szolgáló német falu is inkább egy meseszerű, idilli, emberséges helyre hasonlít. Voltaképp egy külön kis sziget a legmélyebb gyűlölet és a németek számára egyre kilátástalanabb háború közepette. Egy szépséges álomvilág, ami azonban nem kerülheti el, hogy előbb-utóbb ne essen áldozatul az elkeseredett harcoknak, amely során a német hadsereg már az utolsókat rúgja, és nincs már kit csatába küldeni, csak az időseket, a nőket és a gyerekeket. Itt a cselekmény óriási fordulatot vesz, és hirtelen befurakodik a nagybetűs valóság, a háború borzalmai, a rombolás, a pusztítás, és a rengeteg, ekkorra már lényegében értelmetlen halál.
A Harmadik Birodalom bukása egyszerre hozza el valaminek a fináléját, és egyszerre szimbolizálja Jojo számára a gyermekkor végét és a felnőtté válást, hovatovább, remekül képet ad arról, hogy hiába minősül pozitív eseménynek a második világháború európai részének befejezése, az mégis hatalmas pusztítással és rengeteg ártatlan áldozattal járt, ami jórészt az évekig tartó, elképesztő mértékeket öltött agymosásnak volt köszönhető. A történetre az utolsó harmadban rátelepülő komorság és dráma – amelynek szomorúsága és szívfacsaró mivolta nem egy háborús filmmel gond nélkül felveszi a versenyt – noha váratlanul jön és csontig hatol, mégsem lóg ki a sztori és a téma kontextusából, sőt, a hatásosság titka pontosan abban rejlik, hogy az ember az addig meseszerű, bohókás és gyermeklelkű hangulata miatt pont, hogy nem is számít ilyesmire a néző.
Ezért is üt jobban, mint egy átlagos háborús moziban, amitől magától értetődőnek vesszük, hogy ipari szinten arasson benne a mészárszék.

Bevallom, a Thor: Ragnarök után és a jelenkori amerikai filmgyártás túltolt, egyoldalú felfogása alapján igencsak baljós prekoncepciókkal ültem neki a filmnek, de el kell ismernem, Waititi nem csak meglepett, de a Jojo Nyuszival utat is talált a szívemhez. Nyilván nem váltja meg a világot, és semmi újat nem mond a fasizmusról, na meg nem emiatt a film miatt fognak másképp gondolkodni a szélsőjobbosok, de ez egy sor olyan, ennél sokkalta ütősebb és hatásosabb szatíra után, mint például Charlie Chaplin A diktátora és Mel Brooks Fényes nyergekje, nem is annyira meglepő.
Bájos film a Jojo Nyuszi, ami nem merészkedik túlságosan nagy mélységekbe, bár ha azt nézzük, néhol Waititi mintha néhol a mai állapotokra, a fiatalok radikalizálódására, a gyűlöletpolitikára és a populizmus negatív hatásaira akarna reflektálni, amik manapság is erősen megvették lábukat a világban. De ezek nélkül, vagy inkább ezekkel együtt is megható, coming-of-age film, amely arra tanít, hogy – legyen ez bármennyire nyálas és legyen ez bármekkora közhely – a kedvesség és a szeretet sokkal értékesebb és előre mutatóbb, mint a harag és a gyűlölet.
Előbbiekre egyébként manapság is nagy szüksége lenne a világnak és az emberiségnek.