Klasszikusok diszkóritmusban.

Lám, lám, a boncasztalon egy az Electronic Arts gondozásában megjelent akciójáték PSP portja. Milyen ismerős szituáció...

Az Army of Two 40th Day fiaskója után ezúttal nem mertem túlságosan magasra tolni az elvárásaimat, amiben segített a Dante’s Inferno-ba feleslegesen beleerőltetett irodalmi kapcsolat (pont ugyanennyire illene a Hamletbe is a démonaprítás). No meg a főszereplői posztra tolt tökéletesen jellegtelen keresztes lovag, aki az intro során valami erdő kellős közepén a saját mellkasára varr rá (minden valószínűség szerint szabályosan lefertőtlenített orvosi eszközök segítségével) egy bazi nagy piros keresztet, hátha az majd elnyeli a bűnöket, amiket elkövetett. Valószínűleg a folyamat során érezhet egyfajta enyhébb fájdalmat, mert később már ordít nagyon, de hát, mint tudjuk a szenvedés az idiótapózer karakterek tradicionális sorsa. A nagyüzemi kliséparádét némileg ellensúlyozza a bevezető / átvezető jelenetekben a CGI-k mellett helyet kapó klasszikus kézzel rajzolt rajzfilmbetétek sora (gyanúsan hajaz a stílus a Dead Space Downfallban látottakra), melyek láttán sikerült egy félmosolyt kipréselnem magamból, annak ellenére, hogy „mozizás” közben éppen egy hipószaggal erősen átitatott orvosi rendelőben ücsörögtem.Maga a sztori amúgy kevéssé érdekes, ha anno odafigyeltél irodalomórán, akkor még annyira sem. Van ez a varrogatós fickó, aki annyira figyelemreméltó harcos, hogy rögtön a játék elején leszúrják. Meg is jelenik érte rögvest a kaszás és vinné magával egy komfortos helyre, ahol csendben végigszenvedheti a következő pár örökkévalóságot. Persze Dante elkezd nehézfejűsködni és jól bemutat a halálnak, aki ezen annyira bepipul, hogy egy bossfight keretében banális frázisok folyamatos ismételgetése mellett saját kezűleg kezd bele hősünk ledarálásába.
Tök jópofa módon nekem normál fokozaton már itt sikerült vagy 3-4 alkalommal feldobnom a talpam (becsült játékidő: 5 perc), ám végül csak padlóra küldtem az öreget, mely tett felett érzett túláradó öröm hatására keresztes barátom rögtön el is kobozta tőle a kaszáját, ami ugyan minimum kétszer akkora volt, mint ő de ez láthatóan rohadtul nem érdekelte és minden tiltakozásom ellenére (nesze neked interaktivitás!) a célszerszámot hátára csapva elindult a legközelebbi aratás irányába.Ettől a ponttól kezdve nem igazán értettem, hogy egy olyan embernek, aki legyőzte a halált, vajon miért kell alsóbbrendű szörnyek sajátkezű elpáholásával töltenie az idejét? Igaz, már a Mátrixban sem volt világos, hogy minek az a sok harcművészkedés két epizódon át, ha egyszer Neo szupermenné vált az első rész végén...?
Dante időközben éppen befarol a Firenzében található otthonába, ahol élete szerelmét Beatrice-t vérbe fagyva találta. A csajnak lehetett pár dugi health packje, mert csak akkor adta be végleg a kulcsot, amikor hősünk már a kezében tartja porhüvelyét, melyből a távozó lélek mond pár kedves szót, mielőtt Lucifer magával ragadná. D, a démonvadász ekkor elrongyol a közeli templomba és sikeresen nyit egy átjárót a pokolba, leomlik a pálya fele és már özönlenek is felém az ellenfelek, mintha legalábbis akciós lenne nálam az olcsó kínai DVD lejátszó.Ütöm őket. Főleg a Négyzettel, ez ugyanis a gyors támadás, a Háromszög hatására pedig lassabb, de hatékonyabb kapálózást tudsz bemutatni. X-szel ugrasz, dupla X duplát ugratsz, tripla iksznél pedig oldalról bejön Vin Diesel megsiratni gyászos hirtelenséggel véget ért karrierjét. Az L-el lehet védekezni a pokolbéli kreatúrák ellen, mindkét vállgombot valamint tetszőleges irányzékot lenyomva pedig a vetődés igen hasznos mozdulata hozható elő, csak itt a megszokott bukfenc helyett hősünk sprintel egyet oldalra, ami nem csak hogy messzemenőkig idiótán néz ki, de érzésem szerint nem is olyan hatékony, mint a standard félreugrás. Körrel hozható elő a beszédes nevű Holy Cross, ami egy igen hasznos és nem mellesleg egészen májerül kinéző támadásforma.
Ügyesen hadakozva az ellenből fehér gömböket lehet kiverni, melyekből aztán a Pause menüben új és veszélyes kombókat vásárolhatunk. Lehet még a levegőbe ugorva slow motionben kaszabolni, ez kifejezetten tetszett, a helyenként rosszul összehangolt QTE szekvenciák viszont már kevésbé. Pokolbéli küldetésünk állását Beatrice szobroknál rögzíthetjük az utókor számára, romlófélben lévő vitalitásunkat pedig zöld szmötyivel tornázhatjuk fel ismét az egészséges szintig.Nyilván nem nehéz észrevenni, hogy a fenti szöveg neveit és eseményeit átnevezve megkapjuk az utóbbi évek legpazarabb akciójátékát, a God of Wart. Igen, az EA merészsége úgy látszik, nem ismer határokat: a Dante’s Inferno ugyanis egy az egyben veszi le a GoW szériát, ami kétségkívül gusztustalan húzás, ám a kész mű élvezeti értékét egyáltalán nem csökkenti, lévén Kratos tombolását sem a fordulatos történet okán szokás szeretni, hanem a gördülékeny akciójelenetek miatt. Márpedig azokból akad itt is bőven, kalandozásunk során több száz szörnyet kell kényszerű idő előtti elhalálozásra bírni, mely tevékenységben segítő kezet nyújt a kifejezetten kényelmes, egyszerre ésszerű és egyszerű irányítás. Ennek örömteli folyományaként a kombók előhozásához sem kell polipnak lenni, egyedül a mágiahasználattal akadhatnak kisebb gondok, előhozásukhoz ugyanis a digitális iránygombokat kell masszírozni ami tulajdonképpen egészen logikus megoldás, ám a csata hevében pont kurvára nem számít a logika, az ilyenkor történő analóg kar fölé nyújtózkodás pedig rendszerint bekapott pofonok képében üt vissza.
A pályafelhozatal a műfajhoz képest jónak számít és a változatosságra sem lehet panasz (már amennyire a pokol változatos tud lenni...), az pedig külön öröm, hogy a grafikai bugok a tesztelés során egyszer sem keserítették meg Dantéval közös életünket.Egy, csak egyvalami hiányzik csupán: az ihletettség és a vele kéz a kézben járó kreativitás. Lehet, hogy ez most túl fellengzősen hangzik, de elég csak egymás mellé tenni tesztünk alanyát, valamint a kézi konzolos akciójátékok csúcskategóriáját képviselő Chains Of Olympus-t, és rögtön látszani fog a különbség. A grafika szép és részlet gazdag, ám legalább ugyanannyira steril, az ellenfelek néhány kivételtől eltekintve fantáziátlanok, a játékmenet szolgaian követi az ihletforrás által lefektetett alapokat, a főszereplőt pedig sikerült olyan módon megalkotni, hogy bár kétségkívül megfelel a modern játékhősökkel szemben támasztott elvárásnak, teljes mértékben nélkülözi a karizma minden formáját, ami a mívesebben kimunkált alkotásokhoz szokott vásárlókban az első fél óra után lefelé ívelő motivációs görbét eredményezhet.
Nagyjából ez a pár apróság a legrosszabb dolog, amit a PSP-s Dante’s Inferno-val kapcsolatban el lehet mondani, mivel a hangulati tényezőket leszámítva mindent egy bankár jéghideg profizmusával, gyakorlatilag hiba nélkül teljesít. Finnyáskodásra azonban már csak azért sincs ok, mivel az utóbbi időszakban nem igen jelentek meg figyelemreméltó darabok a platformon és azért a DI-nél sokkal rosszabb módon is el lehet költeni 10 ezer forintot. Nyugodtan vegyétek hát semmisnek a felhozott negatívumokat, mert az akciójátékokban a sátán reinkarnációját látó kisebbséget leszámítva nagyot senki sem bukhat a cuccal, az meg (rajtam kívül) úgyse zavar francot se, hogy a nagy lélekmentési akcióból ironikus módon pont maga a lélek hiányzik...

(A Dante's Inferno PlayStation Portable verziója kiemelt támogatónk, a Platinum Shop készletéből érkezett tesztelésre. Köszönjük! Klikkelj és nézelődj, ezt is köszönjük!)