Gagyi Kapitány.

A képregények ideje lejárt. Vagyis… pontosítok: a hagyományos (klasszikus?) szuperhősös füzeteknek áldozott le.
Az egyetemes popkultúra alapjaiba beépülő, valamikor a ’30-as évek végén diadalútjára induló képregény-korszak 1940 és 1970 között abszolút virágkorát élte, majd a ’80-as évekre akkora lufivá nőtte ki magát, hogy a ’90-es évekre ki is pukkadt, és ha nem is egy pillanat alatt, de szépen lassan lekezdett leereszteni. A nagy kiadók, a DC és a Marvel kifogytak az ötletekből, és miután egy nem kicsit izzadtságszagú folyamat során már minden szuperhőst egymásnak eresztettek, többször megöltek, feltámasztottak, külsőségeikben és természetükben is átszabtak, sőt teljesen eltérő univerzumokat is egybemostak, szerintem belátták, hogy az aranytojást tojó tyúkocska már maximum bronz vagy neadjisten’ trombitaréz golyócskákat képes a világra pottyantani. Supermannek és társainak pár kivétellel (a Denevérember még tartja magát) törvényszerűen nyugdíjba kellett vonulni.
Persze nincs ezen mit csodálkozni. Ahogy a világ megváltozott, úgy változtak vele a képregény olvasók igényei is. Immár egy új generáció alkotta a felvásárló piacot, akiknek modern karakterek kellettek. 1990 után egyre sűrűbben jelentek meg az ún. „alternatív” comics-sorozatok fura történetekkel és még furább alakokkal, és bár a régi nagy hősüket is megpróbálták időről-időre – néha igen bizarr módon – újragondolni és életre kelteni, mégis, aki hagyományos, „nyugati” – európai és amerikai – képregények után vágyakozott, az már nem a régi híres hősök kalandjaiban találta meg szórakozását. Ezzel egy időben – ami szintén az 1990-t követő évekre tehető – terjedt el egyre szélesebb körben a japán manga (az ázsiai képregény), mely a nyugatitól gyökeres felfogás- és ábrázolásmódja miatt friss szelőként söpört végig a piacon, háttérbe szorítva a nemes lelkű igazságbajnokokat és nemeziseiket.
Siker ide vagy oda, a popkultúra hajdan volt ikonjainak neve azonban kitörölhetetlenül beépült a köztudatba, és mit ilyenekre, a fogyasztói társadalom működésének megfelelően a mai napig lehet üzletileg alapozni. Persze már nem igazán a képregény iparban, hanem inkább a mozifilmek és videojátékok piacán – ezeknek is azon szegmensében, amit a szakzsargon „casual”-ként emleget; magyarra fordítva talán a „családi”, vagy „hétvégi” jelző fejezi ki legjobban, mely kategóriáról beszélünk.

Ha a videojátékokat nézzük, szerintem mindenki számára ismerős az a közhelyszerű, de – sajnos – mégis igaz megállapítás, miszerint casual alapból táplálkozva kizárólag középszerű, élesen fogalmazva gagyi címek születnek. Mindössze szökőévente jön egy olyan képregényes/filmes game, melyen valóban látszik az igényes fejlesztők és a gondos kiadók keze munkája. Ha megnézzük a hack’n slash témakörben induló X-Men Origins: Wolverine, vagy az akció-kaland stílusú Batman: Arkham Asylum játékokat, elmondható, hogy mindkettő igen jól teljesített kategóriájában, mégis, sikerük a legkisebb mértékben sem volt irányadó és követendő példa az őket követő fejlesztéseknek. Ha az lett volna, bizonyára nem kerültek volna olyan kommersz játékok kiadásra, mint példának okáért a G.I. Joe: Rise of the Cobra, az Iron Man, a Green Lantern, vagy e teszt alanya, a Captain America: Super Soldier.
Azt, hogy a képregényes játékadaptációkat jegyző kiadók (többségükben) nem csak lemondtak a régi nagy hősökről, de egyben a leendő vásárlókat is igénytelen, butuska, minden átlagszemetet benyelő droidoknak nézik, valahol felháborítónak találom. Nekem ne jöjjön senki olyan olcsó magyarázatokkal, hogy ezek a címek jelentik a „családi szórakozást”, meg a „fiatalabb generációnak készültek”, mert ez hazugság. Családi, gyerekek által is élvezhető szórakozás a Madagaszkár pingvinjei, nem pedig a Zöld Lámpás, vagy az Amerika Kapitány. Ezeket a játékokat (és a hozzájuk tartozó filmeket is) láthatóan a kis erőbedobás = gyors profit zászlaja alatt gyártják futószalagon, és ez totálisan elkeserítő. Mert igazság szerint sem a Lámpás, sem pedig a Kapitány nem egy gagyi figura – azok tették őket direkt nevetségessé, akik a világ elhülyítésén munkálkodnak gőzerővel.
De visszakanyarodva az előző gondolatomhoz: HA tényleg ez a casual most a menő üzletileg és az emberek a nagyvilágban ilyen filmeket akarnak nézni, meg ilyen játékokkal akarnak szórakozni…

…akkor én inkább egy másik bolygón akarok élni.A Captain America: Super Soldier stílusát tekintve egy teljesen kommersz alapokon nyugvó, minden szélsőséges ötlettől vagy kiugró megvalósítástól mentes, külső nézetes, egyszemélyes, bunyós-mászkálós akciójáték. A kategória alapjai elég biztos lábakon állnak, hisz a témában rengeteg jó munka született már. Azt gondolhatnánk, hogy pár okosan átvett ötlettel és a Kapitány hősies alakjával, meg a hozzá kapcsolható remek történettel – melybe üde színt visz a Vörös Koponya Hidra hadserege – egy igen szórakoztató, minőségi szoftvert lehet összerakni. Hát lehetNE, ez a game NEM lett az.
A történet csak lazán követi a „vérgagyi” és „nézhető” között egyensúlyozó mozi sztoriját, de valahol mégis arra épül.
Az már a betanító pályán egyértelművé válik, hogy a SEGA játékkészítői még a saját ideák terén sem erőltették meg magukat, és a fejlesztési idő minimálisra csökkentése érdekében a Batman: Arkham Asylum harci rendszerét vették át, kisebb egyéni ötleteikkel megspékelve. Nekem egyébként az ég világon semmi bajom nincs a jó ötletek újrafeldolgozásával, ezért, ha nem is kirobbanóan vidám, de semmiképp sem negatív hangulatban püföltem az ellenséges katonákat a lövészárokban, védtem ütéseiket a pajzsommal, és néha fejbe dobtam őket a koronggal… egészen addig a pontig, amíg konstatáltam, hogy a már-már hányingert keltő képfrissítési ráta nem csak egy pálya, de sajnos az egész game sajátja. Ezt nagyjából úgy képzeld el, hogy ameddig csak a pofonokra meg a pajzsos védekezésre figyelsz, addig egész jól elvagy, de amint mászkálásra és körbenézésre kerül sor, olyan mértékben zavaró és idegesítő a képkockák kimaradása, hogy inkább hozzá sem nyúlsz a kamerát forgató jobb analóg karhoz.…azaz nem nyúlnál, de nyúlni fogsz, mégpedig akkor, ha gyűjtögetésre adod a fejed. Nekem kifejezetten tetszett az elején, hogy a stuffban a szó szoros értelmében kismillió különféle „izét” (dokumentumok, táskák, filmszalagok, miegymás) lehet felszedegetni, de aztán az egész kezdett mocskosul erőltetett lenni – főleg akkor, amikor egy szobában már nem is egy, hanem három ugyanolyan tárgy volt szétszórva, és csak egyféléből. Mivel a keresgéléshez köthető különféle karakterfejlesztések számomra szükségtelennek látszottak (most minek vegyek meg 5 olyan mozdulatot, amit soha nem fogok használni?), plusz az érte járó trófeák megszerzése miatt sem érezem kényszert (tényleg vegyek fel minden második szobában 6 tárgyat?), a minden sarokra kiterjedő akkurátus kutatást hamar fel is adtam.
Az eddig erősen vegyes összképet pozitív irányba vitték el az olyan kisebb közjátékok, mint a zárt ajtók „dekódolása” (két szellemképet kell egymásra fixálni), vagy az elektromos huzalok analóg karos összetartásával megoldható rövidzárlat. Tulajdonképpen bájos bugyutaságával, de működő rendszerével szórakoztatott a programba épített „akrobatika” is, ami azt jelenti, hogy bizonyos helyekre csak a Kapitány szuperképességével észrevehető objektumokról elugorva-átlendülve lehet eljutni, a megfelelő gomb lenyomásával.
A játékmenet összességében igen egyszerű: juss el A-ból B-be, kapcsold ki ezt, robbantsd fel azt. Más hasonló stuffokhoz képest kisebb meglepetés, hogy a mászkálás nem egy csőszerű alagútban, teljesen zárt folyosókon történik, hanem egy némiképp nyitott területen, ahol az előhívható térképen elég szabadon kóricálhatsz. Más kérdés, hogy érdemi történés csak és kizárólag a megadott feladat abszolválásával idézhető elő, tehát maximum akkor fogod felfedezni a teljes terepet, ha minden apró elrejtett motyót fel akarsz szedni.Biztosan észrevetted az eddig leírtakból, hogy a játéknak vannak jó pillanatai, és az igazat megvallva talán valahol legbelül görcsösen akartam is élvezni az egészet – de egyszerűen nem tudtam feloldódni. Durvára zavart az okádék képfrissítés (ami akár a Playstation 3 verzió sajátossága is lehet, nem tudom), és valahol az első főellenség magasságában már a harcrendszer is kifejezetten felbosszantott. A program egyértelműen rákényszerített arra, hogy pontosan azt csináljam, amit XY fejlesztő oda nekem kitalált, és ez teljesen elvette a kedvem a játéktól. Hiába akartam én a saját stílusomban leverni Baron von Struckert, az őrült náci tudóst, ha mindig, minden egyes elhalálozást követő nekifutás után ugyanoda lyukadtam ki: leverem az energiáját, aztán jön a kötelező szuper-ütés, de persze őt kivédeni nem lehet, csak elugrani, de ha elvéted visszatölt, és ráadásként még egy igen szűkös időlimit is presszió alatt tart. Ja, és valami idióta még egy QTE-szerű gombnyomkodást is tett a szisztémába, ami a God of Warban még működött, de itt annyira környezetidegen, hogy a hádétévéből érkező hónaljszagot 3 méter távolságból is éreztem. Mondanom sem kell, hogy a bossharc előtti átvezetőt elnyomni sem tudtam, aztán már idegességemben egyre többet bénáztam, beszorultam a boss és csatlósai közé, estem-keltem mint egy fostalicska – szóval hangulatom a bányászbéka paksimogyorós popsija alatt volt kétszáz méterrel. (Ja, és most a normál fokozatról beszélek.)Nem akarom tovább nyújtani ezt a tésztát, mert hidd el nekem, nem éri meg. A szoftver látványvilága a középszerű szintet sem üti meg (olyan sztereoszkopikus 3D-vel, aminél először azt hittem, elromlott a szemüvegem, mert semmit sem láttam belőle), a hangja és zenéje az ég világon semmi extrát nem tesz az ingadozó hangulathoz (talán még inkább rontja), és még a szavatossága sem túl fényes a leküzdött fejezetek játékideje alapján. Az egész játékról süt, hogy senki sem vette igazán komolyan: sem a kiadó, sem a fejlesztő, és éppen ezért nem hiszem, hogy egy igényes player ezek után komolyan tudná venni. Amiben nincs lélek, ott felesleges is keresgélni...
Amikor a pontszámot kalibráltam, ott volt a fejemben, hogy milyen atomkirályul játszottam a Wolverine-nel, milyen nagyokat aprítottam benne, milyen zsír volt végigvinni. Emlékszem arra is, mekkora élmény volt az Arkham Asylum térképének minden zegzugát bejárni, a legutolsó zöld rébuszt is megfejteni. De a Captain America-ból mire emlékszem e sorok pötyögésekor? Arra, hogy van benne egy trófea, ami bizonyos számú tereptárgy felrobbantásáért jár; én meg rájövök, hogy a robbanós hordók halálom után újratermelődnek, ezért inkább meghalok párszor és robbantok… ameddig meg nem unom, és már lesz*rom az ingyen serleget is.
Vannak ötpontos, átlagos játékok, amiket egyszer lezavarsz, szo-szo, szódával elment, egynek jó volt, megvonod a vállad, aztán lépsz tovább. A Super Soldier viszont nekem nem egy ilyen game volt. Hiába akartam az apró pozitívumaiba kapaszkodni, hiába mondtam magamnak, hogy majd később jobb lesz, mindig ugyanoda jutottam: a zavaró, amatőr módon megvalósított, felesleges elemek agyonvágták a hangulatom.
Azt mondom, a legjobb döntés, ha megkíméled magad a várható csalódástól – mert hát minden játék tetszik valakinek, de hogy ez többeknek nem fog, mint ahánynak igen, arra mérget veszek!

(A játékot támogatónk, a Console Corner remek kínálattal rendelkező boltjából hoztam ki tesztelésre. Köszönöm! Ha ezt a szoftvert a cikket olvasva nem is veszed meg náluk, más, valóban minőségi Playstation 3 stuffokért érdemes hozzájuk benézni!)