Az Angyalok epikus és csodálatos hattyúdala.

Brian Michael Bendis még 2004-ben vette át a Marvel egyik legnagyobb zászlóshajójának számító, ámde addigra már igencsak megfáradttá és érdektelenné vált Avengers-sorozatot – és egy nagy huszárvágással gyorsan véget is vetett neki.
Azonban, ahogy ez a szuperhős-képregényeknél lenni szokott, a népszerű csapat nemsokára (pontosabban még ugyanabban az évben) újra összeállt, csak most már New Avengers néven, új tagokkal és új formációval, mindezt ugyancsak Bendis felügyelete alatt, aki végül durván hat éven és 64 részen keresztül, jó néhány különszámmal és párhuzamosan futó, szintén a fő-sorhoz kapcsolódó szériával együttesen írta a sorozatot.
Az eredmény az évtized talán legjobb, legprecízebben átgondolt és megszerkesztett szuperhősös képregény sorozata, amit Bendis összefüggő és apránként építkező történetként álmodott meg, amelyben minden fontosabb és kevésbé fontosabb történés, rejtély és fordulat egyetlen egy hatalmas eseményre fut ki. A Kitörés, a Mutánsvilág és a Polgárháború (bár ez utóbbi nem Bendis tollából született, és lényegében független a többitől) mind-mind csupán kis darabkái voltak egy hatalmas kirakósnak, ami végül a Titkos invázióval adta ki a teljes képet.
Túlzás nélkül tanítani lehetne ezt a fajta írói zsenialitást, melynek minősége és grandiózussága nem csak a New Avengerset tette teljesen egyedülállóvá a képregény-műfajon belül, hanem maga Bendis is a Marvel legmeghatározóbb arca lett a 2000-es években.

Noha a sorozatnak minden tekintetben a Skrull invázió volt a csúcspontja, ami után elviekben már nem nagyon lehetne tovább fokozni a téteket, Bendis ennek ellenére is húzott egy merészet, és az alakváltó földönkívüliek legyőzése után egy olyan új, kifejezetten durva és szürreális status quo-t dobott be, ami majdhogynem teljesen taccsra tette a hősöket, és a feje tetejére állította az egész Marvel-univerzumot – beköszöntött a Sötét kor.
A győzelem ugyanis nem hozott semmi felemelőt a szuperhősök számára, azonban Norman Osbornnak annál inkább, aki a Skrull királynő megölése után az Amerikai Egyesült Államok legütőképesebb katonai szervének parancsnoka és az ország második legnagyobb embere lett az elnök után. A tejhatalom pedig óriási privilégiumokkal járt: saját Bosszúangyal csapatot szervezett zsoldosokból és hidegvérű gyilkosokból, miközben az eredeti Bosszú Angyalait körözött bűnözőkként kezelik egész Amerikában, akik így kénytelenek továbbra is titokban működni, az árnyak között élni, és a hatóságok elől bujkálni. Egyértelmű tehát a képlet: aki nem hajt fejet Osborn előtt, az közellenség. A hősök így elkeseredetten próbálják valahogy túlélni a nehéz időket, miközben napról-napra bizonytalanabbak magukban és társaikban, amelynek köszönhetően már a csapaton belül is elkerülhetetlenül felbukkannak a viták, nézeteltérések és ennek megfelelően a széthúzás is.
A helyzet egyre inkább elveszettnek látszik, azonban hirtelen fordul a kocka, és felcsillan néhány gyengén pislákoló, de az elkeserítő állapotokhoz képest így is biztató reménysugár: először Steve Rogers, azaz az igazi Amerika Kapitány támad fel halottaiból, majd váratlanul felbukkan egy soha vissza nem térő lehetőség arra, hogy visszaszerezhessék elvesztett becsületüket, és egy csapatként harcolva kivívják a hőn áhított győzelmet a gonosszal szemben, amelynek köszönhetően végre újra felvirradhat majd a hősök kora.Az Ostrom című történet (valamint a Finálé című különszám) pontosan ezt mutatja be: hőseink már évek óta folyamatosan kapják a pofonokat, egyiket a másik után, miközben gazemberek sokasága keseríti meg az életüket, a megalomániás pszichopata Osbornnal az élen, aki a befolyása miatt nem csupán megközelíthetetlennek, hanem szinte már érinthetetlennek minősül. A közelmúlt viharos és konfliktusokkal teli eseményei után tehát nagyon-nagyon érett már a bosszú, és az Ostrom alapsztorija remek táptalajt biztosít ennek.
Amellett, hogy a történet arra volt hivatott, hogy újra rendet és az igazságot hozzon a Marvel-univerzumba, egyúttal le is kellett zárnia a New Avengers sorozatot, lehetőleg minél hangosabban, drámaibban és epikusabban, ahogy csak a csövön kifér. Bendisnek egyszerre kellett hitelesen megágyaznia a konfliktusnak és kellően érzékeltetnie a történések tétjét, ezek által pedig elhoznia az olvasónak a várva várt lelki kielégülést a hősök „most vagy soha, bármi áron” attitűdjén és végül újbóli megdicsőülésén keresztül, miközben egy hosszú évekig szövődő, rengeteg kulcsfontosságú szálat és még több karaktert mozgató, zseniálisan vezetett sorozathoz méltóan kellett levezényelnie a finálét, monumentálisabban, látványosabban és epikusabban, mint valaha – arról nem is beszélve, hogy minden szálat elvarrva kellett pontot tennie egy korszak végére, előkészítve ezzel a terepet a Heroic Agenek.
Mi tagadás, ilyen hatalmas súly alatt nagyon könnyű összeroppanni, de Bendist sem olyan fából faragták, hogy ne birkózna meg egy ilyen komoly feladattal. És még ha nem is sikerült neki minden tekintetben a bravúr, olyan energikus lendületű, gigászi befejezést rittyentett a 2000-es évek egyik legjobb képregénysorozatához, amelyet olvasva garantált, hogy minden rajongó megnyalja majd mind a tíz ujját.

Ha az előbb említett súlyokról és tétekről, illetve azoknak érzékeltetéséről van szó, akkor abban Bendis kétségkívül remekel – a konfliktus hiteles megágyazását illetően már kevésbé. Érezhető, hogy a Marvel párszor azért ráléphetett a tyúkszemére, valószínűleg siettethették is, hogy gyorsan zavarja le a befejezést, mivel egyrészt az Ostrom fő-szériája mindösszesen négy szám (de persze ahogy az lenni szokott, egy rakás tie-int is kiadtak hozzá), másrészt ahhoz képest, hogy Bendis egyik jellemzője, hogy minden fontos eventet precíz gondossággal tervezget évekig, ezt kifejezetten hamar letudja.
Ez legjobban a haddelhadd kirobbanásánál látszik meg, ami egyébként kísértetiesen emlékeztet a Polgárháborúéra, és mivel az összehasonlítás ennek köszönhetően gyakorlatilag elkerülhetetlen, a kellemetlen különbségek is rögtön kiütköznek. Mert amíg a Polgárháborúban lassú építkezés és alapos narratíva árán jutottunk el a sorsfordító konfrontációig, itt Osborn és Loki ördögi tervének köszönhetően Volstagg tömegbalesetet okoz, remek ürügyet szolgáltatva ezzel a hadkészültségre, és Norman már rögtön Asgard ajtaján kopogtat a SHIELD komplett hadseregével, mindezt a legelső számban.
Az alapvető probléma, mint ahogy korábban említettem, az, hogy Bendisnek ezalatt a négy rész alatt rengeteg szálat kellett elvarrnia, miközben még a történetnek is egy tisztességes, egységes ívet kellett fabrikálnia.A hősök összefogása, a várva várt visszavágó, azaz Osborn és csapatának leverése, a megbomlott elméjű Norman előállítása, Asgard és lakossága problémájának megoldása, a különböző kormányszervek megtisztítása, Őrszem sztoriszálának elvarrása, a Polgárháború előtti normális állapotok visszaállítása – csak néhány azok közül a fontosabb elemek közül, amiknek a végére pontot kellett tenni a fináléban.
Persze végeredményben egyáltalán nem meglepő, hogy ilyen nyomás alatt nem sikerült minden téren tökéletes befejezést összerittyenteni, még egy olyan tehetségnek sem, mint Bendis. Azonban ettől függetlenül megteszi, ami tőle telik: az első pár oldalon megalapozza a hangulatot, méghozzá tökéletesen, olyan hatalmas érzelmi töltetet adva, hogy az olvasó szinte már várja a Bosszúállók-filmekből ismerős főcímzenét, és hogy mikor kúszik be teljes két oldalon nagy ló-betűkkel az ÚJ BOSSZÚ ANGYALAI: OSTROM felirat.
Nyilván egy ehhez hasonló gigantikus lelki fröccs után az ember tíz körmét lerágva lapoz tovább, hogy szemtanúja lehessen a felemelő eseménynek, amikor a hősök összefognak, és elpicsázzák Osbornt, meg az egész brigádját – ennél hatásosabb felütésre pedig nincs is szükség ahhoz, hogy megdobbanjon a rajongók szíve, és ahhoz sem, hogy a képregény hibáinak nagy részét sikeresen elfelejtsük.

Bendis be is vet mindent ennek érdekében: voltaképp az egész Ostrom egy hatalmas, egybefüggő csatajelenet, amit néha-néha rövid közjátékok szakítanak meg. Tömegbunyók, lövöldözés, robbanások tömkelege, csípős egysoros beszólások, hősi pózok, hatásvadász beállítások, aprólékosan megrajzolt, egész oldalas „mindenki egytől egyig rajta van”-panelek, a látvány pontosan annyira epikus, mint amennyire egy ilyen nagyívű finálétól elvárható.
A végső csata minden valamire való képregény rajongót kielégít, tulajdonképpen remekül definiálja, hogy miért szeretjük annyira a szuperhősöket, és miért követjük még mindig nyomon hétről-hétre és hónapról-hónapra eme héroszok és csapatok kalandjait. Olivier Coipel pedig tevékenyen hozzájárul az összecsapások grandiózusságához, képei szemet gyönyörködtetők, egyszerűen tényleg nem lehet beléjük kötni.
A Finálé című kötet utolsó néhány oldalára pedig tényleg nincsenek szavak: Luke Cage visszaemlékezésén és monológján keresztül tekintünk vissza a csapat életpályájára, egész oldalas flashback-képeken láthatjuk a legfontosabb csatáikat és cselekedeteiket, még egyszer utoljára sorra vesszük, miért harcoltak, miért küzdöttek, hogyan próbáltak életben maradni a legnehezebb időkben is, mennyi áldozatot hoztak annak érdekében, hogy megvédjék az ártatlanokat, társaikat és önmagukat, legvégül pedig hogyan győztek, minden tragédia, veszteség, halál, túlerő és nehézség ellenére.
A flashback-oldalakkal gyönyörűen körbeér a sorozat, az utolsó, már-már tolakodóan giccses, mégis ebben a kontextusban nagyszerűen működő rajz remekül keretbe teszi a szériát, és egyúttal le is zárja azt.

Hogy az Ostrom minden tekintetben tökéletes és kielégítő befejezés lenne? Közel sem. Hogy az Ostrom csupán egy tisztességesen levezényelt, leginkább egy kellemes búcsúkoncert benyomását keltő képregény, főleg a Titkos invázió fényében? Nos, ez sem igaz. Minden hibája ellenére ugyanis az Ostrom fantasztikus utolsó fejezete a New Avengersnek, ami egy emlékezetes széria befejezése, ugyanakkor egy zseniális korszak csodálatos vége is egyben.