”Kék, piros latexruhás, köpenyes hős, aki repül és kívül hordja fecskéjét, mágikus gyűrűvel rendelkező hobbit szuperember, beszélő King Kong utánzatok San Franciscóban, egy gyilkosság felderítése, Svédországban, amerikai módra, műbránerrel, leszbi hajlamokkal és kemény szexszel fűszerezve”

Superman visszatér (Superman Returns – 2006)”Senor Superman nemlenni!”

Több évnyi szenvedés és kínlódás után megszületett a Supermannek nevezett pirosbugyis, köpenyes képregényhős újabb kalandja a mozivásznakon, majdnem 20 évnyi kihagyás után. Nehéz szülés volt az biztos, rengeteg elképzelés születet az eltelt évek során, némelyik már majdnem megvalósult, végül a feltámadásra 2006-ban került sor, a rendező pedig az X-Men filmeket is jegyző Bryan Singer lett. Azért az úriembernek van némi tapasztalata a képregényadaptációkkal kapcsolatban, így némileg tudjuk mit kapunk a pénzünkért. A direktornak nem titkoltan Superman a kedvenc hőse, így kapott az alkalmon, elhozta magával az X-Men 2 forgatókönyvíróit, és „szerény” 260 millió dolláros költségvetéssel újra vászonra álmodta az Acélember történetét. Emiatt a film miatt hagyta ott Singer az X-Men 3-at, tehát valószínűleg a producerek nemcsak a két szép szeméért lógatták oda neki a mézesmadzagot. Felmerül az emberben a kérdés: Megérte Singernek otthagynia a mutánscsapatot ezért a filmért? Az biztos hogy látott valami potenciát a film elkészítésében és konkrét tervei is voltak, nemcsak a kriptoni hős iránti végtelen szeretete vonzotta. Vagy talán mégis. Sajnos Singernek nem sikerült az, amit már egyszer sikeresen véghezvitt. 19 év rengeteg idő, főleg Hollywoodban, ahol aztán olyan gyorsan jönnek és mennek a különböző filmtervek, mint az egyéjszakás kalandok egy sikeres üzletember életében. Akárhogy is, inkább az a 6 év játszott rá arra, hogy végül a Superman projekt kikerüljön a fiókból. A 21. század elejétől sorra készültek a jobb-rosszabb adaptációk, némelyik kritikán aluli volt, azért összességében elég pénzt hozott a konyhára mindegyik. A 2005-ös Batman:Kezdődik! meg már csak egy külön hab volt a Warner Bros. tortáján, gondolták hogyha ment Batmannek, akkor majd Supermannek is fog. Merész dolog volt ennyi pénzt rááldozni a filmre, a bukás gondolata még csak fel sem merülhetett a producerek között. És valóban, a bevételeket tekintve nem bukott meg (annyira) a mozi, de bőven elmarad a Batman vagy a Pókember box-office robbantásaitól. És itt térek rá a lényegre, vagyis a film minőségére, ami kissé tükrözi az új Superman-film létjogosultságát. Először is a film egyszerre tisztelgés és folytatás is, Singer nem veszi figyelembe a Superman-filmek harmadik és negyedik felvonásait (az előbbi borzalmas, az utóbbi még borzalmasabb lett), és a történetet a második rész után folytatja. Ezen felül Singer tiszteleg az eredeti, Richard Donner által rendezett film előtt, ügyesen csempészte bele az utalásokat filmjébe, még Marlon Brando-t is sikerült visszahozni Jor-El szerepében, némi számítógépes technikával elősegítve. A sztori szerint 5 év telt el, a világ megtanult Superman nélkül élni, aki már évek óta az űrben repked szülőbolygója után kutatva. Lois Lane-t elhegyezték, gyerek született, és Pulitzer-díjat kapott a „Miért nincs szüksége a világnak Supermanre” című cikkéért. Közben Lex Luthor újabb ördögi tervet forral, végül visszatért maga az Acélember is, hogy újra megvédje az emberiséget.

Akik szerették az 1978-as adaptációt, valószínűleg értékelni fogják, hogy a film elején ismét John Wiliams lenyűgöző témáját hallgatjuk, még a röpködő betűk is megmaradjak, szóval minden ok megvan a reménykedésre, meg arra hogy megjegyezzük magunkban, hogy igen, itt most tényleg egy mindent elsöprő kalandot kapunk. Nos, ne éljük túlságosan bele magunkat: a végeredmény felemás lett. Először legyen annyi elég, hogy Singer jobban tette volna ha megmarad a kaptafánál, annak ellenére hogy sokkal tehetségesebb rendező mint az X-Men 3-ra kijelölt Brett Ratner, kettejük közül mégis ő húzta a rövidebbet. Kár, mert míg Ratner csinált egy korrekt X-Men adaptációt, Singer biztos jobban csinálta volna. DE: amíg Singer elpocsékolta a gyártási költséget és nem vitt elég ötletet a Superman filmbe, azt Ratnernek vagy egy hozzá hasonló kaliberű rendezőnek kellett volna adni. Sajnos akármennyire is nehéz elfogadni, a 21. században vagyunk, ahol egy olyan hősnek mint Supermannek jóval kevesebb a létjogosultsága, mint társainak. Nem is igazán az alkalmatlanságával van a baj, hanem a megvalósítással. A baj nem feltétlenül magával a karakterrel van, hanem a megvalósítással. A képregénylapokon pózoló színes figurák talán jól mutatnak a füzetekben, mozivásznon már gyökeresen más a helyzet. Nem feltétlenül kell görcsösen ragaszkodni az alapkoncepcióhoz, nézzük csak meg Pókember vagy egyéb hőstársai moziját, ahol sikeresen vegyítették a képregényes stílust a 21. század elvárásaival. Ezzel szemben itt kifordított bugyival, köpennyel, és piros-kék ruhával és csizmával repked a főszereplő, ami… hát, legyen elég annyi hogy fura. Valószínűleg Singer nem mert olyan messzire elmenni, mint rendezőtársai, inkább a régi alapokra hagyatkozott és elsősorban tiszteletét rója le az eredeti film előtt. De az igazat megvallva ez mind rendben is lett volna, ha kellő mennyiségű akcióval, látványos jelenetekkel és frappáns párbeszédekkel teletömött Superman-filmet kapnánk. És akkor még rendben is lenne a több mint két órás játékidő, de mivel egy gyakorlatilag már egyszer bejáratott sémát kapunk, a film nagyon el lett húzva. Egyszerűen már unalmas, hogy ennyi év után még mindig azt látjuk, hogy Superman fut a kukoricaföldön, szerelme bánata van, és már kitudja hányadszorra próbálja megállítani Lex Luthor-t, aki természetesen mi másra törekedne mint a világ uralmára. Kicsit abszurd már hogy 70 év után csak ennyire futja, mikor ott a többszáz részes képregény, a rengeteg történet, melyek jó kiindulópontok lehetnének egy korrekt Superman-film elkészítéséhez. 2006-ban az ember minimum valami látványos akcióorgiát akar látni, durva összecsapásokkal, nem egy olyan megvalósítást amit nemhogy egy képregényfan, de egy átlagos szuperhősfilm kedvelő is már ezerszer találkozott.

Nem ilyennek kellett volna lennie a filmnek, az pedig elfogadhatatlan mentség hogy nem találtak Supermannek egy méretben is erőben is egyező ellenfelet. Jó ha 4 akciójelenet van a filmben (a repülős a legjobb közülük, ott tényleg elkapott a gyermeki hév és azt mondtam: „Gyerünk Superman, gyerünk!”), ami már azért is fura, mivel a film egész pontosan 260 millió dollárba került, ami tetemes összeg, még egy ilyen típusú mozinál is. De hogy mi a francra költhették el ezt a pénzt, az rejtély. Pedig az aranyszabály hogy ennél kevesebből is kilehet hozni egy hozni sokkal jobb filmeket, Singer inkább a képi világot, a látványt CGI-zte tele, ami azért valljuk be nem lett rossz munka, az űrben repkedő Superman, vagy a naplemente, maga Metropolis mind-mind szép, a képi világot biztosan nem érintheti semmilyen negatívum. A Superman visszatér sokkal inkább egy tisztelgés ami 260 millióba került, mint egy konkrét folytatás. Sőt, annyira tiszteletet fejez ki előtte, hogy még a főszereplő is hasonlít Christopher Reevere, Brandon Routh valószínűleg nem fog befutni valami szép mozifilmes karriert, de tuti nem a színészi tehetsége miatt szerződették, hanem az előbb felsorolt ok miatt. A film során általában csak bambán néz és repked egymagában hiába hasonlít a volt Acélemberre, egyszerűen nem annyira karakteres és tehetséges hogy eltudja vinni a hátán a filmet, nem tudunk azonosulni vele, a kifejezetten rossz alakítása miatt szeretni sem nagyon fogjuk, pedig ez egy ilyen film esetében nagyon is fontos lenne. Kevin Spacey alakítása nem éppen rossz, de messze van a korábbi teljesítményétől, nagyrészt inkább ripacskodik, nem találta el a megfelelő egyensúlyt, bár azért megvan az orgánuma hozzá, kicsit erőltetett az összkép, Kate Bosworth az aki a leggyengébbet nyújtja, a gyenge színészi alakítások csak hozzájárultak a film gyengeségeihez, talán ha erősebb a szereplőgárda, a mozi is lehetne egy fokkal jobb.

Sajnos gyenge eresztés lett a Superman visszatér, ami lehetett volna jobb is, igaz nem utánozza le teljes mértékben, de néha mintha az 1978-as film felújított változatát látnánk. És ez sajnos 2006-ban már nagyon kevés, egyszerűen ezt így, ebben a formában nem állja meg a helyét. Látszik hogy igyekeztek az alkotók, csak míg Batman figuráját sikerült realisztikusra és eladhatóra venni, Superman esetében ez nem működik. Feleslegesen túlnyújtott az egész, tele van üresjáratokkal, az ember már alig várja hogy vége legyen, és ezért Singernek kár volt otthagynia az X-Men 3-at. A Superman visszatérnek is hasonló irányvonalon kellene mozognia, de felsült, nem sikerült neki. Más látásmódot kellene képviselnie a mozinak, bár elég közepes a végeredmény, és még gyerekfilmnek sem igazán lehetne nevezni, mert ha egy 6 éves gyerek együltében végig tudja ezt nézni, az tuti filmkritikus lesz ha felnő. A Superman visszatér nem hagyott maga után mást, csak egy hatalmas kérdőjelet: Van-e létjogosultsága a mai filmgyártásban egy olyan hősnek mint Superman? Várjunk türelmesen, és jövő nyáron megtudjuk a választ.

55%

Zöld Lámpás (Green Lantern – 2011)”Zöld, mint a libafos”

2011 egyértelműen a képregény adaptációk és a szuperhősök éve, így hát a fokozódó mániát meglovagolva a DC is úgy döntött hogy beszáll a versenybe és végre nem csak a Batman filmekből fognak megélni. És erre egy olyan hőst választottak, aki körülbelül 70 éve játszik fontos szerepet az amerikai képregény műfajban, és ezalatt igazi kultusz hőssé vált, nyugodtan sorakozhat az olyan karakterek mellett mint Superman, vagy Batman, annak ellenére hogy ez a szereplő Magyarországon nem valami ismert, esetleg a Cartoon Network-on vetített Igazság Ligájasorozatból emlékezhet rá a néző (csak ott egy másik emberi Zöld Lámpást láthattunk). De mivel több választék is van, az alkotók úgy döntöttek hogy a legegyszerűbb és a leglogikusabb ötlet Hal Jordan-el kezdeni (eredetileg az első Lámpás Alan Scott volt), aki mind közül a leghíresebb és talán ő rendelkezik a legjobb háttértörténettel is.

Ezek után azt hihetnénk hogy egy igazán jó, látványos és hangulatos képregény adaptáció fog megszületni, főleg hogy a forgatókönyvet összesen 4 ember hozta tető alá (kettő ezek közül ráadásul képregényeket is írt már), Martin Campbell végre megmutatja hogy nem csak James Bond-ot és Zorro-t tud rendezni, és talán az a 200 milliós költségvetés (plusz 100 millió ment el a marketing kampányra) sem ment rossz helyre. Nos, azt nem tudni hogy a stúdió miért volt ennyire biztos a végeredményben, de látva a végterméket, bizton állíthatjuk hogy most nagyon elszámolták magukat. Az előzetes kritikák sem voltak túl hízelgőek, de így hogy még a pénztáraknál is hatalmasat bukott (a gyártási költséget is alig tudja visszahozni – persze úgy hogy a reklámokra elköltött milliókat nem számoltam bele, úgy még katasztrofálisabb lenne), nyilván a dollárjel is hamar összetört a producerek szemében. Amúgy a sztori a szokásos szuperhős eredettörténetek sablonját követi, adva van egy nagyon tehetséges, ám olykor igen forrófejű és meggondolatlan vadászgép pilóta Hal Jordan, akinek karakterébe az írók megpróbáltak bele erőltetni némi vívódást és bizonytalanságot, ami olyan izzadságszagúra sikeredett hogy felesleges is említést tenni róla. Természetesen ő a kiválasztott, aki hordhatja az univerzum védelmezőinek gyűrűjét, ami gyakorlatilag a legnagyobb megtiszteltetés innen s tova, egyben ő az első ember aki beállhat a Lámpások közé. Közben természetesen továbbra is kínlódik, nem érzi alkalmasnak magát a feladatra, megfutamodik, szóval a szokásos sablon megy itt is, ám ezzel gyakorlatilag nem is lenne akkora baj, hiszen még egy ilyen, ezerszer bejáratott dolgot is el lehet ügyesen adni, a Zöld Lámpás viszont rettenetesen elvérzik ebben a megvalósításban. Egy valamire való képregény adaptációban mindig van 1-2 főgenya, aki jól megkeveri az állóvizet, és ez elmondható erről a filmről is. Van egy mindennél hatalmasabb, félelmetes erő Parallax, aki világokat pusztít el, a félelemből nyeri az erejét, szóval egy olyan ellenfél akit hiába próbálnak meg elpusztítani a legerősebb Lámpások, mi nézők tudjuk hogy ez csak főhősünknek sikerülhet. Hal-nek amúgy komoly szerelmi problémái is vannak, sorra húzza meg a nőket, de azért ő legbelül mégis főnökének lányát, Carol Ferris-t szereti, akivel már gyerekkoruk óta ismerik egymást. A leányzó pedig, követve a képregényadaptációk női karaktereinek hagyományait, párszor be is olvas hősünknek, majd erre Hal megembereli magát, de a film végén ismét elmarad az esküvő.

A gond az hogy ha a néző egy kicsit is fáradt, a film körülbelül utolsó 20 percét végigalussza, vagy csak simán kikapcsolja, moziban talán még csak-csak végigszenvedjük, mert hát mégiscsak kifizettük a jegy árát, de a történet lassúsága és bugyutasága miatt azt az utolsó pár percet már mocorogva nézzük végig. Merthogy aZöld Lámpás rossz, nagyon rossz film ha ez eddig még nem derült volna ki. Persze mivel nálunk kicsit késett a premier, így az internettel rendelkezők már valószínűleg számítottak a rettenetes minőségre, és lejjebb helyezték elvárásaikat. Nos, az én gyenge, alacsony elvárásaimat még így is alulmúlta. Ugyanis attól hogy egy film rossz, még mondjuk lehetne látványos, izgalmas, akciójelenetekkel teli, mint például a Transformers 3, de sajnos Zöld Lámpás nemhogy gyenge, de vészesen unalmas is. A forgatókönyv nagyon nem áll össze, hiába írta egyszerre 4 ember is, úgy látszik egyszer sem ültek össze megvitatni a dolgokat, ide oda passzolgatták a szkriptet, míg valaki egyszer firkantott valamit a végére és kész lett. Butaság lenne egyedül a rendezőt hibáztatni azért hogy a film ilyen lett, mivel legalább olyan nagy szerepe van ebben az íróknak, és a stúdiónak is hogy ennyire felelőtlenek voltak. Nem új keletű ez a szuperhős, eredettörténetes dolog, de míg más film stílusosan mutatta be, addig a Zöld Lámpásrettentően gyengén tálalja az egészet, mintha a mozinak nem is lenne lelke, és még a sok zöld szín ellenére is nagyon szürke lett a végeredmény. Sajnos ezen az sem segít hogy a főszereplők is igazi papírszagú karakterek lettek, a színészek vagy a gyenge forgatókönyv miatt nem kapnak teret, vagy azért nem mert alapvetően gyengék.

Ryan Reynolds végigbambulja az egész filmet, végig olyan mintha Tony Stark balkézről született gyereke lenne (amúgy az egész mozi leginkább az elsőVasemberfilmre akar hasonlítani, elég rosszul), és most nem csak az a gond vele hogy gagyi poénokat és beszólásokat adtak a szájába a forgatókönyvírók, hanem maga Reynolds sem képes kettőnél több arckifejezés kinyilvánítására. A többi színész sem nyújtja épp a legjobb teljesítményét, Peter Sarsgaard az utóbbi idők legbénább gonosza, egyszerűen irritálja az embert minden jelenete, ráadásul a karaktere is szörnyen rosszul lett megírva, tipikus vesztes figura, aki haragszik az egész világra, mert nem lett övé a csaj, annyira el lett cseszve az egész hogy a néző csak szánni tudja. Tim Robbins-nak sem mehet jól mostanság hogy ilyen mozikat vállal be, Blake Lively meg szép. A színészek közül talán egyedül Mark Strong emelkedik ki, egy esetleges második részben talán ő is több teret fog kapni, de valahogy nem fogok esténként azért imádkozni hogy folytassák ezt a borzalmat. A főellenfelek közül ott van még Parallax, akit ahhoz képest hogy vagy 1 óráig egy legyőzhetetlen, könyörtelen, és erős gonosznak állítanak be, Hal kb. 10 perc alatt legyőzi, ráadásul igencsak fantáziátlan módon, mindezt úgy hogy a Lámpás kiképzést sem fejezte be. Ennyi erővel akármelyik tag kisujjból a másvilágra küldte volna őt, hát még az a marék, legjobbnak beállított Lámpás Sinestro vezetésével meg is rohamozta. Persze az ilyen filmek esetében természetes hogy a főhős győzi le a főgonoszt, ezzel megmentve a világot, de nem ártott volna ha Hal legalább megizzad egy kicsit, vagy többet kínlódik egy laza 10 percnél, de az utolsó néhány jelenetre már úgy tűnik az a hatalmas gyártási költség is elfogyott.

A Zöld Lámpás, ha nem is pörgős, nincs is tele izgalmas pillanatokkal, legalább a CGI trükkök jól lettek kivitelezve. A film úgy körülbelül fele (ha nem több) számítógépes animáció, láthatjuk a Lámpások otthonát, az Oa bolygót, valamint maga Parallax is elég szép munka lett, csak fura hogy egyik pillanatban még minden csupa számítógép, a következő vágáskor pedig már rögtön a földön vagyunk, mintha két különböző filmet néznénk, egy szerelmi drámát, meg egy Star Wars-os beütésű sci-fit. A producerek túl nagy fába vágták a fejszéjüket, és az a fa bizony nem dőlt ki. Ha az ember végigüli a filmet, rögtön rájön hogy miért is bukott meg a jegypénztáraknál és miért is húzták le a kritikusok. Egyesek szerint egy szinten van a Batman és Robincímű mozival, de véleményem szerint még az is jobb egy fokkal mint a Zöld Lámpás. Ha esetleg nem ennyire unalmas és vontatott, nem lettek volna ennyire papírszagúak a karakterek, talán még egy viszonylag jó film is lehetett volna belőle, mert egy mozi néha attól függetlenül is rossz, hogyha tele van akciójelenetekkel. Az a gáz hogy egyesek, mivel rossz a film, a képregényről sem lesznek más véleménnyel, meg amúgy sem tesz jót a Zöld Lámpásannak az egyre jobban elterjedő véleménynek hogy a képregények csak a gyerekeknek valók. Ezért is jobb ezt a gyenge produkciót minél előbb elfelejteni, mert csak egy újabb tag lett a Zs kategóriás filmek mocsarában, a DC ezt eléggé benézte, és továbbra is Batman marad az ütőkártyája, a képregényadaptációk készítésében pedig még mindig a Marvel a legjobb.

30%

A majmok bolygója: Lázadás (Rise of the Planet of the Apes – 2011)”Majomparádé”

Érdekes volt a tavalyi nyár és egyben jó lecke a pénzéhes, nagyravágyó producereknek. Ugyanis sorra buktak meg az olyan produkciók, amikbe súlyos dollármilliókat öltek, és amiktől tényleg sokat várt az ember, nem utolsósorban a lesújtó kritikák is arra ösztökélhetik a stúdiókat hogy ezután jól gondolják meg mibe is vágják a fejszéjüket, talán nem ártana néha egy kis lelket is csempészni a nyári blockbusterekbe, ahelyett hogy csak a bevétel lebegne a szemük előtt. Persze panaszra most sem lehet ok, hiszen idén is volt egy pár olyan film, amely felhőtlen szórakozást nyújtott, de rengeteg olyan produkció is bukott, amelyről gyakorlatilag el sem lehetett volna képzelni hogy erre a sorsra jut. A vigasz, hogy ilyen időkben születnek az igazán nagy munkák, a meglepetések és néha olykor előfordul hogy egy olyan film robbant kasszát és aratja le a babérokat, amelyhez talán még maga a gyártó stúdió sem fűzött nagy reményeket.

Bármilyen meglepő, a 2011 augusztuásban bemutatott Majmok bolygójacímű film is ilyen lett. A majmok bolygója: Lázadás egy olyan franchise újabb tagja, amelynek sikerszériája rögtön a legelső, 1968-os epizóddal véget is ért. 4 folytatás készült az eredeti filmhez, amely a legtöbb néző szerint csak felesleges bőr lehúzása volt Pierre Boulle regényének, majd 2001-ben a méltán híres és tehetséges rendező Tim Burton próbálkozott meg egy feldolgozás elkészítésével, ám a kritikusok és a nézők körében sem aratott osztatlan sikert. Így 10 év múlva, kitudja milyen indíttatásból jött a semmiből Rupert Wyatt rendező és gyakorlatilag újraértelmezte az egész sorozatot. Mert a Lázadás nem egy remake, előzmény filmnek sem nevezhető igazán, inkább egy afféle preebot, a klasszikus sorozat negyedik részének elemeit használja fel és egy teljesen új idővonalat jelöl ki, a cselekmény még jóval az első rész előtt játszódik, de mint mondtam, voltaképp nem kapcsolódik egyik korábbi epizódhoz sem.

De most komolyan, ki számított arra hogy egy ilyen film, mint A majmok bolygójatud még olyat mutatni, amely miatt érdekes, vagy legalábbis nézhető mozi lesz, egy olyan szériáról van szó, amit gyakorlatilag már az első rész után abba kellett volna hagyni. Így a 21. századra már eleve kicsit humoros lett az egész téma, bár a ’68-as filmet még mindig egy elnyűhetetlen klasszikusnak tartják, de mégiscsak 2011-et írunk és hát egy ilyen világban sokan úgy gondolták hogy elég necces lenne elővenni megint az ötletet. De a Lázadás erre az egész megállapításra rácáfol, mivel a rendező megmutatta hogy ha elég nagy értéssel nyúl egy bizonyos téma felé, akkor az még mindig tud érdekes és jó lenni. Kis túlzással, de a film talán iskolapéldája is lehetne annak, hogyan kell egy kifulladt és mára kicsit cikissé vált témából összehozni egy remek kis filmet, amely, a ma már szerény 90 milliós költségvetés ellenére az idei nyár egyik legnagyobb kritikai és közönségsikere lett. Talán még a kritikusok is meglepődtek azon, hogy Wyatt hogy tudott egy ilyen, nagyon is emészthető filmet összehozni, amely ráadásul a pénztáraknál is termel rendesen, íme a bizonyíték hogy megéri fektetni az ilyen mozikba is, nemcsak a blockbusternek beállított nyári popcorn moziktól kell sokat várni. Persze azért a Lázadás sem egy agymegerőltető munka, nem kell nagy csavarokat, fordulatokat várni tőle, igazából a cselekmény sem hoz sok új ötletet, mégis ezeket a többször bejáratott sallangokat hihetetlenül jól és ügyesen tudja előadni. Talán Burton is részben ott cseszte el kb. 10 éve, hogy túlságosan ragaszkodott az eredeti ’68-as filmhez, ahelyett hogy szabadjára engedte volna a fantáziáját és valami eredetiséget is belecsempészett volna. A Lázadástöbbek közt azért működik ennyire, mert az előzményeket mutatja be, a jelenben játszódik (bár a filmből kiderül hogy itt sokkal fejlettebb a technológia, az emberek már a Marsra is képesek eljutni), azelőtt mielőtt a majmok lettek volna az uralkodó faj a Földön.

Will Rodman San Franciscóban dolgozik. Munkája nem mindennapi, genetikai kísérleteket végez majmokon, hogy megtalálja az Alzheimer-kór ellenszerét. Az egyik tesztalany, Caesar, egyre érdekesebb tüneteket produkál. A majom intelligenciára napról napra nő. Will hazaviszi a majmot, ezzel megmentve őt a labor doktoraitól, akik nem válogatnak az eszközökben, amikor egy kísérletről van szó. Otthon tovább folytatja a kísérleteket, sikerül meggyógyítani a beteg apját, a majom pedig egyre intelligensebb lesz, ám egy szerencsétlenül elsült ügy után menhelyre kerül. Will ezután megpróbálja meggyőzni a főnökét hogy folytathassa a kísérleteket, amely sikerül is neki, viszont arra senki sem számít hogy Caesar eközben maga köré gyűjti a menhelyen lévő emberszabásúakat, hogy lázadást robbantson ki. Úgy látszik a Batman: Kezdődik! által divatba hozott séma még mindig aranykorát éli, mivel a Lázadás is erre a sablonra épül fel, méghozzá elég ügyesen, szerencsére az alkotók nem követték el azt a hibát hogy a majmok kezébe gépfegyvert adjanak és a film sem azzal ér véget hogy legyilkolják az egész amerikai hadsereget. Igaz hogy az utolsó 20 percben láthatunk egy kisebbfajta összecsapást emberek és majmok között, de szerencsére a rendező nem esett túlzásba és hasonlóan remek ötlet az is hogy végülis nem a majmok fogják kipusztítani az embereket, hanem egy vírus (a klasszikus szériában is valahogy így volt). Természetesen itt is vannak kisebb bakik, na meg egy pár nyitott kérdés is marad, amely igazából majd egy második résszel kap igazán értelmet (a film sikere után kétségtelen hogy folytatják), Wyatt egy olyan előzményt tett le az asztalra, amely után gyakorlatilag rengeteg irányba elindulhatnak, remélhetőleg hasonló ötletességgel mint a Lázadás esetében.

Nem is az az igazán meglepő, hogy így 43 év után végre sikerült egy méltó folytatást készíteni az eredeti filmnek, hanem hogy a Lázadásban a majmok érdekesebbek, mint az emberek. Na azért a filmnek sem kell jó alakításokért a szomszédba menni, James Franco jól hozza a karakterét, aki amúgy a szokásos „keresem a gyógyszert arra a betegségre ami apámnak is van, és elszánt vagyok” sablon karaktert, John Lithgow is remekül játssza a beteg öreget, Brian Cox a szokásos genya karaktert hozza, Tom Felton-t meg úgy látszik végleg beskatulyázták a szemétláda szadista szerepkörbe. De ezek a színészek összevetve sem érnek annyit mint a film központi karaktere Caesar. Egyszerűen hihetetlen, annak ellenére hogy CGI-ben csinálták, mennyire hiteles, már-már élethű, és nemcsak a mozgása, mimikája, hanem maga a személyisége és a jelleme is figyelemreméltó. Régóta nem láttam már mozivásznon ilyen jól megírt karaktert, és régóta nem hozott ki belőlem ilyen érzéseket egy szereplő, főleg nem egy olyan, aki még ráadásul nagyrészt CGI-vel van megalkotva. Talán most történik meg először hogy egy teljesen számítógéppel megcsinált karakter viszi el a hátán az egész filmet, a néző képes együtt érezni, szimpátiát mutatni a majom iránt és attól függetlenül hogy nem ember, valahogy mégis beleéljük magunkat a helyzetébe. Róla szól az egész mozi és egyszerűen annyira együtt éreztem vele, hogy cselekmény során, sajnáltam, szurkoltam, együtt éreztem vele, valamint furcsa mód a végén még el is érzékenyültem kicsit. A Lázadás egy nyári filmhez képest azért meglehetősen minőségi forgatókönyvvel rendelkezik, némi mondanivaló is helyet kapott az alkotásban és a néző inkább figyel a karakterekre és azok motivációira, sorsuk alakulására, mint az egyébként nagyon is látványos, jól megrendezett akciójelenetekre.

Ahogy Caesar-t, úgy a többi majmot is CGI-vel hozták létre, és hihetetlen hogy mennyire profi munkát végeztek, az speciális effektek terén csakis piros pontot kaphatnak a készítők, látszik hogy a gyártási költség minden egyes centjét kihasználták és nem fecsérelték el felesleges dolgokra, mint ahogy a nyári popcorn-filmeknél teszik általában. Aki nagyon odafigyel, az még az apró utalásokat is észreveheti a korábbi epizódokra (pontosabban az elsőre, de hogy mi az az utalás, legyen meglepetés). Néha úgy éreztem hogy az akciójelenetek arra kellettek hogy szélesebb körben is eltudják adni a filmet a közönségnek, de ez nem is baj, mert úgy látszik nagyon is bejött nekik, és legalább ki tudták tölteni az amúgy nagyon érdekes cselekményt is. Az írók és maga a rendező sem esett túlzásokba, megpróbáltak a realisztikusság talaján maradni, még az egyébként nem mindennapi téma ellenére is és bár óvatosan bánnak az erőszakos, véres jelenetekkel, azért nem száz százalékig sterilizált a film. A Lázadás, akármilyen meglepő, de a 2011-es nyár egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) meglepetése lett és számomra 2011-es blockbuster szezon legjobb alkotása is. Wyatt nagyon szépen mutatta be az előzményeket, nem volt vontatott, sem túlnyújtott és pont a megfelelő időben lett befejezve. Persze ezek után egy, vagy esetleg több folytatásnak már ki van kövezve az út, és érdekes is lesz látni hogy majd milyen irányban fognak elindulni a készítők, mert egy ilyen erős kezdést kissé nehéz feladat lesz felülmúlni, tehát a lecke fel van adva. A film ugyan okosságában és mondanivalójában nincs nagyon eleresztve, mégis egy szép és valamennyire megható mozi lett, amelyre még Pierre Boulle is büszke lenne. Érdekes hogy annak ellenére hogy mennyire nem várta senki, végül igencsak odacsapott a köztudatba. És persze az sem elhanyagolható tényező hogy 43 év múlva végre sikerült valakinek az eredeti filmhez méltó produkciót összehoznia.

90%

A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo – 2011)”Valami bűzlik Svédországban”

Kisebb-nagyobb mértékű viták alakulnak ki a filmes fórumokon, miközben mindenki Hollywood-ot szapulja hogy eredeti ötletek helyett futószalagon gyártják a folytatásokat, feldolgozásokat, reboot-okat, stb. Erre most itt van egy újabb alany, külföldön már hónapokkal ezelőtt bemutatott, de nálunk csak most vetített feldolgozás. A forgalmazók gondoskodtak róla hogy mindjárt egy regény-adaptációval kezdjük az évet, ráadásul nem is akármilyen alkotással van dolgunk, legalább annyi rejtély övezi elkészültének okát, mint a cselekményben szereplő gyilkosságét. A tetovált lánycímű regényt Stieg Larsson írta és világszinten elég szép köröket futott, sok helyen dicsérték, folytatásaival együtt, rengeteg példányt adtak el belőle. Az hogy mi az oka eme regénytrilógia sikerének, azt mindenki döntse el maga, ugyanis egyrészt nem olvastam a könyveket, másrészt a filmben lévő sablonos, kaptafás cselekményt látva akkor sem tudnám megmondani, hogy Larsson műve miért emelkedik ki a svéd tucat ponyvák közül, ha bottal ütnének.

Már azon is komolyan el lehet gondolkodni, hogy ha voltaképp a regény sem túl eredeti és már a svédek is csináltak belőle egy feldolgozást (sőt, ők már az egész trilógián túl vannak), akkor az amerikaiak miért is érzik annyira szükségesnek hogy ezt a sztorit más színészekkel, stábbal újra elmeséljék. Talán a jól ismert makacsság lehet az oka, miszerint Hollywood úgy gondolja, hogy mindenkinél mindent jobban tud csinálni, voltaképp nem is számít, A tetovált lányamerikai verziója elkészült, ha tetszik, ha nem. Személy szerint nálam az értetlenséget valamennyivel enyhítette az a tény hogy a filmet napjaink egyik legjobb és legstílusosabb rendezője, David Fincher készítette. Kis túlzással azt is mondhatnánk hogy ez a regény-film neki lett kitalálva, őrá lett szabva, az olyan mozijai után mint a Hetedik, vagy a Zodiákus nem volt kétséges hogy egy ilyen sztorit csak ő képes tisztességesen a vászonra vinni. Bár Fincher mostanság futószalagon gyártja a minőségi filmeket, azt azért be kell vallani hogy utóbbi rendezéseinél kisebbfajta stílusváltozásokon ment keresztül, más megvilágítással, felfogással és kamerákkal készíti munkáit, eltávolodott már attól az irányvonaltól amit korai műveiben fektetett le. Egyesek ezeket a tényeket kifogásolják, én azonban tökéletesen megértem őt, hiszen úgy lesz remek rendező, ha sokféle stílus felé kacsingat, nem fél kísérletezgetni, de ettől függetlenül jó érzés ha néha-néha visszatér a korábbi irányvonalához. Ilyen „visszakacsintgatás” történt most is, A tetovált lány, bár nem túl eredeti, nem is túl lebilincselő, de ízig-vérig Fincher film. A történet hangulata, a környezet, a cselekmény nagyon szépen rásimul a rendező stílusformájára, nem meglepő, hiszen Larsson-nak a regény írásakor nagy inspirációt jelentett aHetedik. A tetovált lányműfajilag inkább krimi, lassabb tempójú, agyalós nyomozás, a fogyaszthatóbb, sterilebb, bár naturalisztikusabb formából. A történet középpontjában egy csaknem 40 éve megtörtént eset áll, amely egy család egész életének alakulását határozta meg, de a rejtélyre még ennyi év után sem derült fény. A család feje megbíz egy oknyomozó újságírót Mikael Blomkvist-ot (Daniel Craig) hogy kísérelje meg az igazság kiderítését, ebben nagy segítségére lesz a különc, kissé őrült lány Lisbeth Salander (Rooney Mara).

Fincher verziója nem sokban különbözik a regénytől, ahogy a svéd adaptációtól sem, így a helyszínek, karakterek voltaképp ugyanazok. Ez ugye megint kíváncsiságra ad okot, hogy ugyan miért kellett még egy verzió, de nem koptatom ezen tovább a billentyűt, nem érdemes. Amit viszont érdemes megjegyezni, hogy az atmoszféra körülbelül ugyanaz, vagyis megmaradt a fehér-szürkés képi világ, a hó, valamint a különleges hangulat, amelyet a rendező profizmusának köszönhetően hihetetlenül átjön a vászonról. Szóról-szóra így van, hiába amcsi mű, a történet ugyanúgy a messzi Svédországban játszódik, a miliő megteremtésében ötösre vizsgázott a stáb, szinte érezni a csontig hatoló csípős hideget, főleg így a tél közepén. A thrilleres, horroros beütés garantált, annyira működik mindez hogy akár európai filmnek is nevezhetnénk az alkotást (és nem csak azért mert ott játszódik). Persze maga a történet eléggé lerágott csont már, semmi olyat nem nyújt a nézőnek amit ne láttunk már volna százszor, ez főleg azoknak lehet kiábrándító, akik Agatha Christie és Arthur Conan Doyle regényeken nőttek fel, de az edzettebb mozinéző is alig-alig fog találni valamennyi eredetiséget. Amely miatt mégis megéri időt szánni a filmre, az nem más mint a sajátos előadás mód, a már említett hangulat és nem utolsósorban a karakterek. Bár ők sem túl eredeti jellemek, mégis nagyon szerethetőek, lehet értük izgulni, és maguk a színészek is jól alakítják a szerepüket. Daniel Craig-et ugyan én mindig egy baltaarcú, nem túl jó színésznek fogom elkönyvelni, de itt határozottan jól alakít, próbál elszakadni a 007-es ügynök figurájától, félig meddig sikerül neki, gyakorlatilag ez a legjobb filmje a Casino Royaleóta. Akit én mindenképp Craig fölé helyeznék az Rooney Mara, aki még az elődénél is tökéletesebb Lisbeth-et testesít meg, érdemes odafigyelni a hölgy teljesítményére, mert nagyon korrekt teljesítménnyel kápráztatja el a nézőket, és ezt a tényt a sok díj, elismerés is igazolja. Ő és Craig kitűnő párost alkotnak, még úgy is élvezet őket nézni hogy mindnyájan tudjuk, jellemük és kapcsolatuk milyen irányban fog haladni, milyen fordulatokat vesz. Blomkvist kissé egysíkú karakter, nem rendelkezik kifejezetten nagy jellemfejlődéssel, vagy bonyolult tulajdonságokkal, ám Craig karizmájának és megjelenésének köszönhetően könnyen eltudja feledtetni ezen hibákat. Lisbeth az aki ilyen szempontból az összes filmben szereplő figura felett áll, a cselekmény az ő jellemére épül, még ha nem is látszik hogy róla szól a mozi. Ugyanis karaktere leginkább csak az első órában és az utolsó 20-30 percben kap komolyabb figyelmet, a többi részben a nyomozásra, valamint Blomkvist-ra fektetik a hangsúlyt.

És még ha a film első felében nem is igazán jön át az hogy a két főszereplő jeleneteit láthatjuk párhuzamosan, holott ők nem is találkoznak a kb. első egy órában, sorsuk hamarosan összefonódik, a mozi végére pedig egy kerek egésszé áll össze. Fincher ügyesen bánik a karaktereivel, még a kisebb szerepekben tündöklő öreg színészek is brillíroznak, bár a cselekmény elég sablonos, nincsenek benne nagy fordulatok, álleejtések, de a szereplők annyira magával ragadnak, hogy közben ez a tény alig-alig jut eszünkbe. Amiért leginkább bele lehet kötni az alkotásba, az az utolsó 20-30 perces lezárás, amely teljesen felesleges, túlnyújtott valami, a fő cselekményhez sincs túl sok köze, nyugodtan kihagyhatták volna. Nem sokat tesz hozzá a svéd adaptációhoz, de Fincher nagyon szép módon adagolta bele a saját stílusát, és némiképp a régi felfogásához is visszakanyarodott. Ez pedig szerethetővé teszi a filmet, valamint a megítélését illetően sem vérzik el, nem történt mítoszrombolás, az eredeti megerőszakolása, semmi ilyesmi. Egyszerűen csak egy másik látásmódról van szó, az amcsik megmutatták hogy ők hogyan értelmezik Larsson művét. Fincher rajongóknak erősen ajánlott, főleg akik a rendező korai énjét szeretik jobban, bár csodát ne várjanak.A tetovált lánynem egy Hetedik, csupán egy szórakoztató, korrekt iparosmunka, amely inkább otthon, a négy fal között, DVD-n üt, mint vetítőteremben ülve.

70%