A Karib-tenger kalózai: Holtak kincse (Pirates of the Caribbean: Dead Man’s Chest – 2006)A Karib-tenger kalózai: A Fekete Gyöngy átka olyan nem várt, zajos siker lett, amely nemcsak a régen döglődő kalózfilmekbe lehelt új életet, hanem elindított egy ígéretes, népszerű frencsájzt is, mely tökéletes aranytojást tojó tyúk lehet egy amúgysem visszafogottságról híres stúdiónak. Valljuk be, abban az időben szükség is volt egy ilyen eredeti elképzelésekkel, és nagy fantáziával tarkított alkotásra. És ha A Fekete Gyöngy átka szükségszerűnek minősül, akkor a folytatása, a Holtak kincse egyenesen a Hollywood halhatatlan boszorkánykonyhájából kipattanó messiás, egy páratlan szuperprodukció, ami még elődjénél is jobban rávilágított arra, hogy mennyire nagy igény volt már egy ilyen nagyszabású frencsájzra. 2006 egyébként sem volt egy emlékezetes év, ha a nyári blockbustereket nézzük. A Star Wars széria nemrég fejezte be az előzménytrilógiával meghosszabbított pályafutását, a képregényfilmek pedig még viszonylag messze voltak az egetrengető anyagi sikertől (sem az X-Men: Az ellenállás vége, sem a Superman visszatér nem szerepelt olyan fényesen, mint azt elvárták), így hát a keletkezett űrt be kellett valahogy tölteni. Erre tökéletes volt A Karib-tenger kalózai második része, mely ugyan nem múlja felül az előzményt, Gore Verbinski, és stábja azonban mégis ügyesen jár tovább azon az úton, amit már korábban megkezdtek. Az mindenesetre még a gyakori hibáktól függetlenül is méltó, hogy a Holtak kincse bár mindenben igyekszik rálicitálni az elsőre, mégis ügyesen elkerüli a folytatások gyakori problémáit, amibe nagyon könnyű beleesni, a második résznek is majdhogynem sikerül itt-ott, de azért Verbinskiék ügyesen lavíroznak a zavarosban. Másodjára is egy olyan filmet hoztak össze, ami nagy, látványos, izgalmas, érdemes végignézni, és (majdnem) tökéletesen azt kapja az ember, amit az első rész okán várhat egy folytatástól.

A Holtak kincse az elődjéhez hasonlóan tele van tömve mindenféle fantasy-elemmel, átkokkal, és elátkozott legénységgel, romantikával, akciójelenettel, nem utolsósorban pedig tonnányi mennyiségű CGI-vel, de a számítógépes trükkök egyáltalán nem csorbítják az élményt, sőt, pont ellenkezőleg, a film javát szolgálják, még átélhetőbbé, és nagyszerűbbé teszik az összképet. Jack Sparrow (Johnny Depp) ismét nagy bajba kerül, amikor feltűnik a halottnak hitt Bocskor Bill Turner (Stellan Skarsgard), Will Turner (Orlando Bloom) apja, aki figyelmezteti a kapitányt, eljött az ideje, hogy törlessze az adósságát a Bolygó Hollandi urának, Davy Jonesnak (Bill Nighy), akivel tizenhárom évvel ezelőtt alkut kötött. Jones visszahozta a tenger mélyéről a Fekete Gyöngyöt, és megtette Jacket a hajó kapitányává, azonban az egyezség lejártával Sparrownak csatlakoznia kellene a Hollandi legénységéhez, akiket mellesleg szörnyű, halálig tartó átok sújt. Közben a Kelet-indiai Társaság is Jackre utazik, mivel meg akarják szerezni a tájolóját (mely használója leghőbb vágya felé mutat), annak segítségével pedig a legendás Holtak Kincsét, ami Davy Jones szívét rejti, így a hét tenger korlátlan urai lehetnének. Will, és szerelme, egyben kis híján a felesége, Elizabeth Swann (Keira Knightley) saját, önös céljaik érdekében a keresésére indulnak, ám amikor útjaik keresztezik egymást, ütköznek ezek a különböző érdekek: mindenki átver mindenkit, senki se bízhat a másikban, ennek a veszélyes játszmának a résztvevői pedig pillanatok alatt váltanak oldalt, ha a szükség úgy hozza.Butaság azt remélni, hogy a Holtak kincse képes megismételni, és felülmúlni az első epizód nagyszerűségét, hiszen nincs már meg benne az újdonság varázsa, az a nagyfokú szellemesség, frissesség, és igényesség, mely annyira jellemezte A Fekete Gyöngy átkát. Ellenben a története sokkal több csavart ígér, és a bő játékidő ellenére időnként feszesebb, meredekebb tempót diktál még az elődnél is. Az események a tetőfokára hágnak, Verbinskiék nem spóroltak semmin: dollármilliókat öltek bele a speciális effektekbe, amik valóban hihetetlenül látványosak, kezdve a tengeri csatáktól, Davy Jones, és legénysége hihetetlenül aprólékosan kidolgozott CGI trükkjein át egészen a gigászi Krakenig. A Fekete Gyöngy átka kalandos, könnyed, mégis bájosan visszafogott stílusával tűnt ki az akkori mezőnyből, a Holtak kincse azonban maximálisan csúcsra járatja az egyszer már nagyon is jól bevált receptet. Mindenből többet akar adni, látványból, akcióból, robbanásból, sztoriból, és nagyrészt sikerül neki: ambiciózus, egy percre sem lanyhuló tempójával emelkedik ki a blockbuster mezőnyből, akár egy sebesen robogó tehervonat. Bármi áll az útjába, azt ripityára zúzza. A forgatókönyv jobban elrugaszkodik a valóság táptalajától, mint korábban, mégis hihetetlenül kreatívan használták fel az írók a különböző tengeri mendemondákat, legendákat, és a különböző mitológiákból – mint pl. a norvég – is bőszen szemezgettek. Így gyakorlatilag tovább folytatták annak az önálló, vonzó világnak a kidolgozását, amit még az első részben kezdtek el. Azok a bizonyos rejtélyek, titkok, halvány utalások bizonyos múltbéli eseményekre, amelyek meghatározták az előzményt, itt is megmaradtak, igaz az elátkozott kincset egy másik váltotta fel, az élőholt legénység miértjének helyére egy, az egész cselekményt nagyban uraló antagonista eredetének kérdése került. Mindig is ezek az apróságok adták a frencsájz igazi ízét, és itt sem hiányoznak. Az írók képesek voltak előrukkolni valami mással, valami újjal, ami ugyan nem nevezhető teljes mellszélességgel teljesen eredetinek egy olyan nagy volumenű siker, mint A Fekete Gyöngy átka után, de mindent összevetve nagyjából meg tudtak felelni a magas elvárásoknak.

Hosszan ecsetelhetném a nagyszerű látványt, az igényes számítógépes trükköket, és hogy ezek mennyire megállják a helyüket, még ma is, bő 10 év után, de felesleges, hiszen megenné a fene az egészet, ha nem lennének igazi, hús-vér karakterek, akik képesek belopni magukat a nézők szívébe, lehet értük izgulni, lehet nekik drukkolni, ráadásul jól is vannak megírva. Az alkotók bőven ki is aknázzák a figurákban rejlő lehetőségeket, mindenkinek erős szerepe van a történetben, még az apróbb mellékszereplőket sem lehet azzal vádolni, hogy csak töltelékként, vagy egydimenziós papírmasé figuraként tetszeleg a filmben. A főhősöknek megvan a kellő motivációjuk, ami előremozdítja a cselekményt: Will elátkozott apját szeretné megmenteni, Jack tőle egyáltalán nem meglepő módon inkább a saját bőrét mentené, Norrington önnön megváltását akarja kiharcolni a kincs megszerzésével, egyedül talán Elizabeth az, aki csak sodródik az árral, bár a karaktere köré épített afféle kettős szerelmi szál igyekszik elfeledtetni a figura sematikusságát. Negatív oldalról pedig Lord Beckett, és Davy Jones egyensúlyozza ki a mérleget. Előbbi, mint háttérben gonoszkodó, ördögi manipulátor van jelen, utóbbi pedig végtelenül sátáni, kegyetlen, félig ember, félig szörny entitásként hagyja ott a lenyomatát a vásznon. Mintha egy Sergio Leone westernből lépett volna ki, annyira tekintélyt parancsoló, és meghatározó minden pillanata. Ha a színészi alakításokat nézzük, akkor nagyjából mindenki kihozza saját szerepéből a maximumot, nem érheti nagyon szó a ház elejét. Az erős teljesítmények továbbra is erősek maradnak (Johnny Depp még mindig hódít, és bár egy-két helyen azért már látszik a túltolás jele, de a jóízlés határait eltalálja), a gyengébbek viszont nem annyira gyatrák, hogy az különösebben lejjebb vigye a film színvonalát.A humor az, amiből talán ezúttal egy kicsit visszavettek. A folytatás jóval komolyabb hangot üt meg, így a poénok is lassabb ütemben érkeznek, de természetesen a helyzetkomikumok továbbra is uralják a filmet, a kannibálok elől való menekülés például vitán felül parádés, még ha gyakorlatilag egy, a fő szálhoz alig kapcsolódó üresjáratot nézünk. Az akciójelenetek kiválóak, a hármas kardpárbaj nyugodtan bekerülhetne a nagykönyvekbe (hol is van már az ilyen ötletes, adrenalinpumpáló szegmensektől a dögunalmas negyedik epizód, te jó ég), a helyzetkomikum persze itt is tevékenyen megmutatja magát, ahogy a verbális poénok sem maradnak el. Egy szó, mint száz, egyszerűen remekül van megírva a forgatókönyv, és bár egy folytatásról van szó, egyáltalán nem érezteti magán az erőlködést, na meg a gyakori izzadtságszagot sem, inkább a kreatív ötleteket, és az olajozott akaratot, hogy valami még nagyobbat, még fantáziadúsabbat kihozzanak ebből az alapanyagból. És legyen bármennyire látványos a Holtak kincse, azt nehezen tagadhatná le, hogy sokkal történetorientáltabb, mint az első rész. Verbinski nehéz feladatokat tűzött ki maga elé, de azért több jót hozott ki a témából, mint rosszabbat. Maga a történet ugyan nem lett bonyolultabb, inkább egyszerűbb, ám a karakterek, és az események megint csak lemásznak a képernyőről, szimplán már az első néhány percben berántja a nézőjét, nincs meg benne maradéktalanul az, ami az elődben, viszont a kaland, a nagybetűs hangulat még mindig levakarhatatlan a végeredményről.

A Holtak kincse igazából az A Karib-tenger kalózai szériának, mint ami A végzet temploma volt az Indiana Jones trilógiának. Valamivel sötétebb, kegyetlenebb, félelmetesebb, mint az első felvonás, de kalandos, szórakoztató, és meseszerű vonásait mindvégig képes megőrizni. Nem tökéletes, nem egyedi, nem újszerű, csak simán egy remek film, ha úgy tetszik, egy jó folytatás, ami híven követi az előd hagyományait, ha minőségben nem is, látványban vita nélkül rálicitál. Ezt már lehet miért szidni, de mégis nehéz szőrös szívűnek lennie annak, akit már az első rész is maximálisan elvarázsolt. Bárcsak minden folytatás legalább ilyen lenne, mint ez.