DC Comics Nagy Képregénygyűjtemény# 72 – Fordulópont
Flashpoint #1-5 (2011)A 2011-ben megjelent Fordulópont (eredeti nevén Flashpoint) című öt részes képregény magyar címéhez hasonlóan valóban fontos fordulópont volt a DC Comics berkein belül. Történt ugyanis, hogy öt évvel az Infinite Crisis és két évvel a Final Crisis teljes vagy részleges univerzum-átformálása után a kiadó ismét rebootolta a szuperhősök világát, azzal a céllal, hogy egy kicsit átláthatóbbá tegyék a DC-univerzum több ezer füzetet, karaktert és eseményt felölelő kontinuitását, hogy ezzel új olvasóközönséget szerezzenek, és emellett egyszerre modernizálják és diverzifikálják az alaposan szerteágazó, rengeteg eseményt mozgató képregények stílusát.
Az utókor a megmondhatója, hogy ez nem sikerült valami jól: a Fordulópont utáni New 52-folyam egyáltalán nem aratott osztatlan sikert, sem a kritika, sem pedig a közönség nem ölelte túlzottan keblére, és bár kereskedelmileg egyik-másik sorozat nem szerepelt annyira rosszul, idővel gyakorlatilag a szám szerint 52 darab elindított cím közül a legtöbb nem húzta tovább néhány évnél, a maradék pedig a korszak végére teljesen érdektelenné vált – sajnos a Scott Snyder-Greg Capullo páros Batmanje is, ami egyértelműen a legjobb volt az összes széria közül, ámde végül visszafordíthatatlanul fáradni kezdett, és szintén az utóbbi sorsra jutott.
Így végeredményben bő négy esztendővel később a DC újra rebootolta az univerzumot (értsd: nagyjából visszaírták olyanra az egészet, mint amilyen a Fordulópont előtt volt), emellett beleszőtte a kontinuitásba Alan Moore kultikus képregényét, a Watchment is (amely körülményeinek és mibenlétének megmagyarázása épp mostanában zajlik a tengerentúlon), de ahogy mondani szokás, az már egy másik történet – és a Fordulópont szempontjából most nem is annyira fontos.

Visszatérve jelen cikk alanyára: az öt részes minisorozat tulajdonképpen nem teljes relaunch volt, mivel hiába indította újra a kiadó az összes képregényét (még a legrégebbi, nagy és dicső múltra visszatekintő címeit is, mint például az Action Comics és a Detective Comics), rengeteg régebbi, fontos és klasszikus történet része maradt a kánonnak.
Ezzel is csak annyi volt a baj, hogy bár a kiadó bizonyos elemeket megtartott a korábbi kontinuitásokból, bizonyosakat meg nem, hogy pontosan melyek is voltak ezek, hogy mik számítottak kánonnak és mik nem, az voltaképp sosem derült ki, maximum csak halvány utalások voltak rá néha-néha, és azok alapján lehetett némi következtetése az olvasónak (mint pl. A gyilkos tréfa és a Halál a családban megtörténte), de emiatt azért érezhető volt, hogy a DC talán nem egészen tudja, mit is akar pontosan ezzel a rebootolással – vagy csak nem képes normálisan lekommunikálni az egészet. Ez a zavaros légkör a Fordulópontra is kifejtette a hatását: mivel a képregény kiemelten fontos volt a DC-univerzumban, ezért annak írását és rajzolását sem lehetett valami jött-mentre bízni – ha az előbbit vizsgáljuk meg, akkor hamar rájöhetünk, hogy azidőtájt Geoff Johnsnál alkalmasabb ember tényleg nem létezett a feladatra.
Bőven volt már tapasztalta a Fordulóponthoz hasonló világátformáló giga-események területén, számos prominens szuperhős kalandjait vette már a kezébe, nem kevés sikerrel, ráadásul a Zöld Lámpás-sorozatot is kirángatta az unalom és az érdektelenség posványának a legmélyéről, majd pedig az elismerő dicsfény középpontjába repítette.És persze ne felejtsük el azt a tényt, hogy Johns akkoriban már egy ideje a DC kreatív igazgatójaként működött, és addigra már igencsak tekintélyes szakmai pedigrével rendelkezett – ennek köszönhetően nem csoda, hogy a tájékozott olvasó a Fordulópont elé is hatalmas elvárásokat támaszt. Amelyeknek sajnos Johns csak félig-meddig volt képes megfelelni: az vitathatatlan, hogy emberünk igencsak szép pályát futott be íróként, ugyanakkor néha-néha ő is tudott közepes, vagy épp kifejezetten gyenge eresztéseket kinyomni magából, és ami ezt a képregényt illeti, nos, ahhoz képest, hogy korábban micsoda grandiózus dolgokat vitt végbe, itt most kissé alulteljesítette saját mércéjét.
No de, igazán kemény szavak így sem érhetik a ház elejét: Johns az egész sztori főszereplőjének a DC-univerzum egyik közkedvelt szuperhősét, Flash-et teszi meg, abból is a másodikat, Barry Allen-t (akinek népszerűsítéséből és gatyába rázásából Johns is kivette a részét), és önmagát nem meghazudtolva a karakterekkel természetesen remekül bánik.
A történet felütése, hogy Barry egy olyan alternatív világban ébred, amelyben az elvileg halott édesanyja még mindig életben van, az amazonok és az atlantisziak serege (Wonder Woman és Aquaman vezetésével) pusztító, eddig több millió ártatlan áldozatot követelő háborút folytat egymással, nem Bruce Wayneből, hanem az apjából, Thomas Wayneből lett Batman, miután a fiát egy fegyveres rabló megölte abban a bizonyos sötét sikátorban, Supermanről semmit sem tudnak az emberek, az Igazság Ligája sohasem alakult meg, Flash pedig, mint villámgyors szuperhős, soha nem is létezett. Barry persze egyből megneszeli, hogy valami turpisság van a dologban, és rögtön nyomozni kezd, majd nemsokára fény derül, hogy ki babrált a tér-idő kontinuummal, valamint időközben az emberiség sorsa is a mérlegnyelvre kerül.

Johns a karakter- és világépítésben egyáltalán nem vall kudarcot. Mind a főhősnek, mind pedig a cselekménynek megvannak a maga zseniális, sokkoló és szívbe markoló emocionális pillanatai, ahogy a képregényben prezentált alternatív univerzum is kifejezetten érdekes, sőt, komplett szériákat lehetne felhúzni erre a világra, ahogy azt félig-meddig meg is tették 3-4 számos tie-in kiadványok formájában, amelyek a Fordulópontban látható karakterek történeteit mesélik el.
Ezek között is a legérdekesebb egyértelműen a Thomas Wayne-féle Batman, aki csak úgy mellékesen ennek a képregénynek is vitán felül a legfrappánsabb eleme – már csak ezért is érdemes elolvasni Brian Azzarello és Eduardo Risso Knight of Vengeance című minisorozatát. Más téren azonban már olyan, a legtöbb tucat-írónál talán nem is annyira feltűnő, de egy Johns-kaliberű tehetségnél azért bőven észrevehető és nehezen tolerálható hibák jelentkeznek, amelyek az alkotást inkább egy mérsékelten szórakoztató ürügy-képregény irányába tolják, mintsem egy saját maga lábán betonbiztosan megálló grandiózus, epikus és komplex esemény felé.
A grandiózus jelző már csak azért sem állja meg a helyét, mert a Fordulópont csupán egy öt részes képregény, amely koncepcióját tekintve minimum kétszer ennyi epizódot követelne meg, viszont a gyakorlatban prezentált történet két számban is elférne – annyira kidolgozatlan és összecsapott.Bár Johns kétségkívül jól bánik Flash karakterével, a sztori alapja már önmagában eléggé zavaros, amin a félmegoldások és a még értelmezhetetlenebb mederbe csorduló fordulatok sem segítenek. És akkor még nem esett szó a fontosnak és érdekesnek induló, de végeredményben teljesen eltűnő mellékszálakról (mint pl. Superman), vagy a levegőben lógó Wonder Woman-Aquaman konfliktusról, amely nincs sem megmagyarázva, sem pedig rendesen kidolgozva, annak ellenére, hogy elvileg ez adná a történet egyik legerősebb tulajdonságát – így a háború sincs eléggé kihangsúlyozva és részletezve, majd a végső nagy csatát is lezavarják néhány oldalban.
Mi több, maga a cselekmény is ingadozó tempójú, hiszen az eleje túl lassú (majdnem három epizód is eltelik, mire Flash visszaszerzi a képességeit), a közepe tájékán azért valamennyire Johns is észbe kap, és kényelmesebb, ideálisabb sebességgel mesél, de mivel az öt epizód okán az események és a karakterek kibontására nincs elég idő, ez végeredményben kudarcba fullad, ennek köszönhetően pedig, amikor az utolsó részben fény derül a változások okára, azt pikk-pakk meg is oldják, mintha mi se történt volna – így hát a képregény maga roppantul összecsapott.
És ez annak fényében, hogy később nem nagyon magyaráztak meg semmit sem az eseménnyel kapcsolatban, sőt, néhány év múlva el is törölték a következményeket, a Fordulópont sajnos nem tudja elkerülni, hogy ne hasson feleslegesen, és ne gondoljon rá az ember csalódásként.

Összességében a képregény egyszerre érzelmes, félig-meddig epikus, akciódús és gyors tempójú, viszont időnként pontosan ez a gyors tempó a képregény baja, és majdhogynem ez lett a veszte. A hibák ellenére azonban nem lehet rá teljesen haragudni, hiszen a világépítés remek, a rajzok nemkülönben (Andy Kubert hozza a tőle megszokott formát, emberalakjai és aprólékos képei most is piros pontot érdemelnek, mint mindig), és az ötletek is egyediséget mutatnak.
Szóval, mint mondtam, nem lenne ezzel baj, csak dolgozni kellett volna rajta, és megérdemelt volna minimum még kétszer ennyi epizódot. Így sem rossz a helyzet, csakhogy az olvasóban komoly hiányérzetet ébreszthet – amit az egyébként kifejezetten jól sikerült rajzfilm-adaptáció nagyszerűen el tud feledtetni. Ámde a képregény önmagában már bajosabb egy kicsit: a korábbiakhoz univerzum-rebootokhoz képest gyengébb, miközben koncepciója okán pont, hogy sokkal nagyobb jelentőséget kellene tulajdonítani neki.
Mert gondolom nem kell sokáig magyaráznom, hogy itt is elsütötték a bejáratott marketing-szöveget, hogy ez után a történet után már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt. De aztán kiderült, hogy mégis…