„És így van hát, hogy a hamu keresé a parazsat…”

A Dark Souls III című fantasy akció-RPG első pillanatától kezdve elbűvöl torz szépségével. A nyitó videó hangulatfestése áthatja a From Software egész művét, az első pillanattól az utolsóig, átlagos áldozatoktól a főgonoszokig, az első épületektől a legvadabb tájakig. Hasonlóan a széria többi tagjához, kezdetben elég keveset tudunk meg a történetről. Célunk kegyetlenül egyszerű: legyőzni a Parázs Urait. A karakteralkotás széles választékot biztosít, és az eddigieknél jóval több lehetőség közül választhatunk.

Kardforgató lovagoktól kezdve fürge tolvajokon át tűzvarázslókig bármik lehetünk, taktikánk és kedvünk köré építve harcosunkat. A játék egészét jellemzi az egyensúly, és nincs olyan harcmód, amellyel ne lehetne elejétől végéig átharcolnunk magunkat az ádáz hordákon. Minden harci eszköz saját, különleges képességével rendelkezik, amely további taktikai lehetőségeket biztosít. Küzdhetünk karddal és pajzzsal, de markolhatjuk pengénket két kézzel is, sebészi pontossággal szabdalva ellenségeinket. A távolsági küzdelmek kedvelői íjakkal záporozhatják undorító ellenfeleiket, míg a varázslat kedvelői mágiával tehetik ugyanezt. Minden harcmodor vegyíthető, óriási szabadságot biztosítva a játékosnak.
Talán az egyik legjobb finomítás a többi részhez képest főhősünk agilissága, mely a Bloodborne hatását éreztet. Szemben a korábbi részek lomhább, nehézkesebb menetével, a Dark Souls III-ban akár védekezés nélkül is viaskodhatunk a szörnyekkel. Szó sincs állandó pajzshasználatról: én egyik kezemben lángoló piromanciával, másikban gyorsan forgatható pallossal estem neki az eleinte lehetetlennek tűnő küldetésnek.Bár mondhatnám, hogy a játék elődjeihez képes könnyebbnek tűnik, inkább a „kiegyensúlyozottabb” szót használnám. A lehetőségek nagy száma engedi a játékosoknak, hogy saját stílusukat saját ütemben vigyék az alkotásba, amely nem erőltet rájuk semmit. Ez sokkal hatékonyabbá teszi magát a játékost, és sokkal sűrűbb a sikerélmény. Szó sincs könnyítésről. Egy túlzottan magabiztos roham, egy pillanatnyi figyelmetlenség életünk, valamint vér és veríték árán megkaparintott lelkeink elvesztését jelentheti. A legegyszerűbb förmedvények is másodpercek alatt a másvilágra küldhetnek, ha nem vagyunk résen. Az ellenségek választékossága pedig állandóan követeli a koncentrálást és az alkalmazkodás. Komolyan kell venni a játékot.

Az alapok továbbra is maradtak. Máglyatűzről máglyatűzre haladva kell harcolnunk, útközben fejlesztgetve képességeinket és felszerelésünket a megszerzett lelkek segítségével. A felfedezhető karakterek további lehetőségeket és eszközöket biztosítanak, gyarapítva arzenálunkat és opcióinkat. A számok tengere elsőnek tűnhet csak bonyolultnak: miután tudjuk, hogyan szeretnénk játszani, seperc' alatt pumpálhatjuk lelkeinket a minket érintő tulajdonságokba. Én a „legjobb védekezés a támadás” híve vagyok, így főként az erőmet fejlesztettem, hanyagolva védekezésemet vagy varázspontjaimat. Fegyvereinket is erősíthetjük, és alkalomhoz illő attribútumokkal ruházhatjuk fel. Maga a bázis – a Tűz központi Szentélye – velünk együtt fejlődhet, alakulhat. A már említett karakterek belakják, és más-más módon bővítik a játékmenetet és a történetet: hol sejtelmes mondatokkal gondolkodtatva el a történéseken, hol új tárgyakat árusítva csere fejében, hol mellékküldetések felé irányítva. Az egész oldja azt a nyomasztó, nehéz magányt, amely áthatja kalandunkat.

A harcrendszer egy sötét, groteszk tánc, ahol ügyelni kell minden lépésre, legyen szó sajátunkról, vagy partnerünkről. Egy rossz lépés, és halál – és ez mindkét félre igaz. A From Software a fegyverek és eszközök bő felhozatala ellenére egy annyira precíz és elegáns rendszert épített ki, amely messze a sorozat legjobbja, és vetekszik a Bloodborne-éval is. Lassú lépések, megfontolt keringések, késleltetett csapások és hirtelen megmozdulások borzalmasan gyönyörű összessége, amelyet öröm nézni. Eme szépséges haláltánc során ugyanannyira fontos ismernünk partnerünk adottságait, mint ahogy sajátunkat. Az alábecsülésnek szörnyű következményei lehetnek, és a győzelem ára sokszor a memorizálás: hogyan léphet, hova, és meddig. Ez a kulcs, és ennek elsajátítása óriási sikerélményt okoz. Az ellenségek és főgonoszok változatossága azonban soha nem teszi unalmassá, és minden morbid lény hoz valami újat ezen véget nem érő táncba.

A Dark Souls III egy játékmechanikai és játéktervezési mestermű, amelyen tökéletesen érezni Hidetaka Miyazaki határozott rendezését (ami hiányzott az előző részből). Lothric Királysága a világépítés és -tervezés tanítandó felsőfoka. Az első másodpercektől kezdve tapasztalni lehet az értelmet minden egyes kanyarban, fordulóban, lépcsőben: minden tájban. Akár fakó kőkastélyok kazamatáit barangoljuk, akár mocsarak sáros vizét tapossuk – csak hogy párat említsek -, érezni a hely múltját. Minden egyes tégla, fa, utca, szörny, tető, ablak és egyéb árasztja a múlt bűzét, mesél arról, hogy mi történhetett itt. Minden és mindenki okkal van ott, ahol: értünk, miattunk, nekünk. Nincsenek felesleges helyszínek: mindennek célja van. Akár egy újabb kincset lelünk, akár többet tudunk meg a világról, céllal van minden elhelyezve. A szakaszok tudatosan fonódnak egymásba, ésszerű architektúraként. Térkép híján fejben kell tartanunk az átjárókat, a megnyitott rövidítéseket. Ahogy a harc, úgy igényli a világ is a kiismerést. Azonban ez nem megterhelő, ugyanis minden természetesnek és logikusnak hat.

Bár helyenként fájóan zuhan a minimum alá a grafika minősége, eszméletlenül néz ki a világ. Gyönyörű a maga gusztustalan módján. A fényhatások borzasztóan hozzájárulnak a hangulathoz. Az ellenségek néhol kísértetiesen idézik a Bloodborne lényeit, de azért bőven érezhető a kreativitás, amely H.P. Lovecrafttól és társaitól, valamint a világ talán legelborultabb elméitől vett ötletet. Külön kiemelném a főgonoszokat, és azon belül is a Parázs Urait. Míg a Dark Souls II könnyen felejthető monstrumokat vetett elénk, itt aprólékosan és gondosan kidolgozott torzszülöttekről van szó. A monumentális haláltusák alatt ujjaim bilincsként fonódtak a kontrollerre, és a legyőzhetetlennek tűnő gonoszoknál sem voltak hajlandóak elengedni addig, amíg el nem hulltak, és meg nem kaparintottam lelküket. Számomra az élmény egyik legfontosabb része volt a felhozatal, így nem is példálóznék, mindenki tapasztalja meg magától. Legyen ennyi elég: folyamatosan meg tudott lepni, és állandóan ki tudott készíteni. Ebben nagy mértékben hozzájárult a príma karaktertervezés, a küzdelem alatt történő alak- és taktikaváltások, valamint a kiváló zene.

A zene pedig egy külön bekezdést érdemel, hisz valami fenomenálisan magasztost írt Motoi Sakuraba. Csak a főmenüben perceket időztem, hallgatva a gyönyörű vokált és zenekart. A harcoknál pont a megfelelő pillanatban válik intenzívvé, fokozva az adrenalin termelést, amikor a játékos és az ellenfél egy-egy csapásra van a túlvilágtól. Hasonló a helyzet a hang dizájnnal is – illetve annak hiányával esetenként. A gépek csikorgása, a lények nyöszörgése, a fenevadak hörgése – csak pár példa kedvéért – óriási mértékben hozzájárul az élményhez. Egy vérfagyasztó sikoly vagy egy nyomasztó ordítás tovább fokozza a hangulatot.A többjátékos komponens is remekül működik. Bizonyos tárgyak elfogyasztásával életünk majdnem másfelesére nő, azonban ezzel lehetővé válik mások számára játékunk megtámadása is. Épp egy hatalmas lényt próbáltam földre teríteni, amikor vörös fantomként bukkant fel mögöttem egy ólálkodó játékos. Kihasználva kiszolgáltatott helyzetemet, gyorsan hátba szúrt. Azonban segítő társakat is hívhatunk, ha nem egyedül szeretnénk nekimenni a nehezebb rosszaknak. A világot üzenetek lepik be, és mi magunk is hagyhatunk a jövő játékosainak. Egyrészt hasznos, hisz előre figyelmeztethetnek csapdákról vagy rejtett utakról, másrészt azonban megtöri a magányos bolyongás képzetét. Sajátos csavart adnak az egésznek a rosszindulatú vagy tréfás játékosok üzenetei, amik naiv harcosokat küldhetnek a halálba pár megtévesztő utasítással.

...azonban talán túlzottan érezni a Bloodborne hatását. Tematikailag és felépítésében ugyan a korábbi Souls játékokból merít a Dark Souls III, harcrendszere és bizonyos elemei inkább a From Software PS4 exkluzív játékát idézik. A csapat összegyúrt mindent, ami jóvá és emlékezetessé tette korábbi játékaikat, hogy valami teljesen maradandó születhessen. Pontosan emiatt, ha valaki csak a Bloodborne-nal játszott – vagy azzal sem –, akkor kiváló kiindulópont ehhez a műfajhoz. Fogcsikorgatás helyett kemény munkával megszerezhető sikerélményt nyújt, amely foltokban hiányzott a széria korábbi tagjainál. Ettől függetlenül a Bloodborne szájíze kitörölhetetlen: sokszor éreztem úgy, hogy már jártam egy adott helyen, vagy láttam egy adott dolgot.

Ha valóban ez az utolsó rész, akkor keserédes a búcsú. Hosszú évek tapasztalatszerzésének érett gyümölcse a Dark Souls III, amelyet bár terhelnek főként teljesítménybeli hibák, remek záróakkordja a grandiózus sorozatnak. Egy förtelmesen, gusztustalanul gyönyörű remek, amelyben hosszú órákon keresztül el lehet veszni. A túlzottan egyszerű játékok világában egy igazi kincs, ahol átértékelődik a játékos szerepe.

(A játékot partnerünk, a forgalmazó Cenega Hungary biztosította tesztelésre. Köszönjük! Megvásárolható támogatónk, a Konzolok Szervize budapesti boltjában, vagy webshopjából rendelhető, többféle változatban is.)