(térdelő alak, arca az ég felé, karjai széttárva, üvölt) MIÉÉÉÉRT?

Yo Joe!
He'll fight for freedom
Wherever there is trouble,
G. I. Joe is there!
G. I. Joe.
A real American hero
G. I. Joe is there.
It's G. I. Joe against Cobra and Destro,
Fighting to save the day.
He never gives up, he's always there,
Fighting for freedom over land and air.
G. I. Joe
A real American hero
G. I. Joe is there.

"G. I. Joe is the codename for America's daring,
highly trained, special mission force. Its purpose:
To defend human freedom against Cobra, a ruthless,
terrorist organization determined to rule the world."

He never gives up, he'll stay till the fights won
G. I. Joe will dare.
G. I. Joe
A real American hero
G. I. Joe!

(Az eredeti)

A videojátékok világának eseményeit – akár itt a PlayStation.Community hasábjain – rendszeresen figyelemmel követő gémerek gyakran találkozhatnak olyan hírekkel, melyek szanált, jegelt vagy kukába dobott programokról szólnak. A téma néha azért bosszantó, mert az előzetes – vagy néha utólagos – screenshotok és videók sokszor egészen pofás cuccokról árulkodnak, amiknél nem igazán érti az ember, miért kellett végül lelőni őket? Az okok között persze leggyakrabban az üzleti érdekek dominálnak…
Oké, én aláírom: nagyon fontos az, hogy mind a fejlesztők, mind pedig a kiadók visszakapják a bevételből a befektetett javaikat. Azt azonban képtelen vagyok felfogni, hogyan lehetséges 2009 vége felé egy olyan minősíthetetlen jelzőkkel illethető szoftvert piacra dobni, mint a G.I. Joe: The Rise of the Cobra? Az addig rendben van, hogy új mozifilm, meg árukapcsolás, meg Hasbro figurák, meg legendás név, de könyörgöm, mindennek van határa – és ez a szégyen-gyalázat game bőven túlmegy bármiféle határon. A képemről leégne a bőr, ha fejlesztőként egy ilyen trágyához kéne a nevemet adni!G.I. Joe, az „Igazi amerikai hős” a ’60-as években (1964) robbant be a köztudatba, mint 30 centis, öltöztethető, felszerelhető, pózokba állítható, fiúknak – és férfiaknak – szánt játékfigura. A Hassenfeld Bros. játékgyártó cég (később Hasbro) által jegyzett Joe tornádóként söpört végig az Államokon, hisz ő volt az akkoriban már sikeres Barbie vonal „hímnemű konkurenciája” – sokan a mai napig a 21 ponton mozgatható testű Joe-t tartják a mostanság is menő, általában gyűjtőknek szánt 12 inches figurák ősének. A 12”-es Joe vonal aztán az évek során elkezdett töpörödni (bár a régi 30 centis karaktereket a mai napig kedvelik a hardcore kollektorok) – főleg, miután a Kenner 1977-ben piacra dobta kis, 3 3/4 inches műanyag Star Wars figuráit, melyek alapjaiban reformálták meg a klasszikus játékgyártást. 1982-re már Joe is kis 12 centis katonaként tarolta az amerikai piacot. 1985-ben aztán rajzfilmsorozat indult G.I. JOE: The Real American Hero címmel, amely óriási sikerként könyvelhető el: tulajdonképpen ez a széria volt az, amely világszinten is ismertté tette a mindig győzedelmeskedő amerikai szuperkatona csapat történetét. A rajzfilm nem véletlenül volt közkedvelt: egymástól teljesen különböző jellemű, stílusú, öltözetű és harcmodorú karaktereket szerepeltetett, melyek között bármely gyerek könnyen megtalálhatta a neki tetsző figurát – akit aztán apu és anyu az első alkalommal boldogan meg is vásárolhatott neki valamelyik játékboltban.
A rajzfilm alapján 1985-ben a legendás Epyx készített videojátékot Commodore 64-re. Akkoriban nagyon jó világ volt…

A The Rise of the Cobra játék létrejöttének apropója egyszerű: a hollywoodi újrahasznosító gépezet 25 év elteltével úgy gondolta, itt az ideje előrángatni kriptájából a G.I. Joe jelenséget. 2009-ben mozikba került az akciófilm kategóriában induló produkció, mellyel egy időben a Hasbro is beindította gépezetét, és újradizájnolva kidobta a játékboltokba a legújabb Joe szériát, amelynek figurái természetesen már film karaktereit mintázták. Mivel új filmhez és új játékhoz új videojáték is dukál, ezért az Electronic Arts elkészítette a saját kis árukapcsolását…
A game a film alapján készült, a film szereplőivel. Története nem igényel komolyabb felvezetést: az álnok Kobra csapat világuralomra tör, amit a G.I. Joe egység képzett katonáinak kell meggátolni.
A játék stílusát tekintve külső nézetes shooter, azaz TPS. Ezt mondjuk én valamivel árnyaltabban is megfogalmaznám: a TRotC már-már a shoot’em up kategóriába is beleillene, ugyanis a lövés gombot gyakorlatilag a teljes játék alatt lenyomva kell tartani, az ellenfelek által feléd kitolt lövedékmennyiségét pedig egy-egy retro arcade űrhajós shump is megirigyelhetné, a tűzsebességről nem is beszélve…
A feladat egyáltalán nem mondható komplikáltnak: a 2-3-4 checkpointtal határolt pályákon vagy gyalogosan, vagy pedig valamilyen járműben ülve kell végiglődözni magad két választott karakterrel, időnként pedig le kell verni valamelyik nevesített Kobra főnököt. Előfordul időnként az is, hogy egy űrszondára telepített lézerágyúval kell a földi célpontokat támadni egy mozgatható célkereszt segítségével.Azt, hogy a sztori végeredményben teljesen jelentéktelen, nem hozom fel hibának, hisz ez a game – mint ahogy a film sem – láthatóan nem erre épül, viszont pár nap tesztelés után teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy én személy szerint ennél bénább stuffal talán még soha nem kerültem közelebbi ismeretségbe. Mondjuk, ha létezik is ennél rosszabb cucc – mert van, ez tény –, de tesztelni még nem teszteltem ilyet! Ebben a játékban több összetevő is olyan kritikán aluli módon van megvalósítva, hogy nem egyszerűen szánalmat, megvetést vagy közönyösséget érez vele kapcsolatban az, aki a gépébe teszi, hanem színtiszta bosszúságot, sőt dühöt.

Első pofon: a látvány
A Playstation 3 debütálásakor az egyik korai game volt a Ridge Racer 7. Erre rá lehetett mondani, hogy olyan, mint egy nagyon erősen szép PS2-es game HD-be húzva – mert hát akkoriban még a HD felbontás volt a nagy szám. Ezzel szemben a Rise of the Cobra olyan, mint egy nagyon nem szép PSone game HD-be húzva. Gyalázatos. A PS2 kínálat háromnegyede még SD-ben is hülyére alázza! A teljesen steril belső terek sima szürke, mindenféle látványerősítő textúrázás nélküli falai olyan hangulatot árasztanak, mintha egy robotműtőben lennél. Az első terület havas, a második sivatagos: a kettő között gyakorlatilag semmi különbség nincs, csak a talaj színe. Habos fehér = hó, habos barna = homok. Kajak átverés. A havas részen a temérdek szikla között egy-két fa a díszítőelem, a homokban azonban még ez sincs, csak szikla és pár szánalmas égnek meredő fűszál. A harmadik terület legalább zöldell, az dzsungeles, valamivel jobban mutat, mint az előző kettő, de idáig már úgysem nagyon jut el az a szerencsétlen, aki valamilyen oknál fogva véletlenül megvásárolja ezt a szoftvert. A negyedik placc pedig… oda ki szenvedi el magát?
Az aprócska karakterek olyanok, mintha ócska, egy kaptafára fröccsöntött műanyag katonákat tologatna egy kölyök a homokozóban. Míg 1985-ben a G.I. Joe karakterek mindegyike színes, jól megkülönböztethető, valódi egyéniség volt, itt ugyanolyan szürke-fekete páncélba bújt hi-tech klónok lődöznek gyilkosan idegesítő, pruttyogó hang kíséretében lézerlövedékeket a képernyőbe. Az épületek szürke kartonból készültek, a járművek pedig mint a kezdőknek kitalált, papírból hajtogatott és ragaszott basic papercraft modellek.
Nézzétek meg a képeket a galériában: szerintem tökéletesen illusztrálják azt a siralmas minőségű látványvilágot, amit ez a game hozni képes.Második pofon: a nehézségi szintek
Az akciót a legnehezebb fokozaton kezdtem, kiindulva abból, hogy ha a game már első ránézésre is csúnyább, mint sok PSone cím, legalább kihívás legyen benne, miközben végigjátszom. Nos, kényelmesen le is nyomtam két pályát, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a program olyan szinten szétszopatja az arcom, ami példa nélkül álló. A nehéz fokozat tulajdonsága, hogy ha a két futtatott figura – köztük az akció közben bármikor válthatsz – közül az egyik meghal, onnantól már egy emberrel kell legyűrni a küldetést. Egyszer, kétszer, négyszer is nekifutottam egy későbbi pályának, de nem tudtam végigvinni. Félreértés ne essék: biztos meg tudtam volna oldani, ha még többet szenvedek vele, de azért álljon már meg a menet: egy ilyen igénytelen szemetet, amit ráadásul gyerekeknek szántak, hogy a francba lehet ennyire húzósra kalibrálni? Gondoltam visszaveszek egy fokozatot, ahol meghal a karakter, de a checkpoint után feléled. Igen ám, de itt meg volt olyan, hogy az emberem rögtön a CP után elfeküdt (van, hogy két CP között eltelik 10 perc), ami még tovább idegesített, és már kezdtem az idegbaj határára kerülni az újabbnál újabb, egyre nehezebb pályák miatt. Tudni kell, hogy a két ember tulajdonképpen két életnek felel meg, a 3 egységből álló emberenkénti energiát pedig gyakran 3 lövésből leszívja az ellenfél. Mint mondtam, ebben a játékban olyan vadul lőnek rád, mint egy bullet hell shoot’em upban. Sebaj, levettem a szintet a legcsirkébbre, ahol a kilőtt embered egyből feléled: itt meg átesett az egész a ló túloldalára, ergo mindenféle kihívás vagy motiváció kiveszett a játékból. Mentem, lőttem, meghaltam, felkeltem, aztán mentem és lőttem tovább, mint egy totálisan üresfejű droid. Unalmas és egysíkú lett így a game, de még mindig legalább játszható volt, nem olyan idegesítő szívatós szemét, mint a magasabb fokozatokon. (Egyébiránt azt még elhiszem, hogy egy 5 éves gyerek ezzel az alap „kihívással” elboldogul, viszont ki az a szülő, aki egy 5 éves kiskölyöknek ilyen shootert ad a kezébe…?)
Ebben a droid stílusban aztán lenyomtam az első terület összes pályáját, aztán néhányat a másodikról, sőt belenéztem a harmadik terepbe is – és eldöntöttem, hogy tesztelés ide vagy oda, én ilyen minőségtelen szeméttel nem mérgezem tovább magam, és végleg lemondtam a programról, vagy bármiféle végigjátszásról.

Harmadik – hatalmas – pofon: a játékmenet
Na ez mindennek a teteje… vagy inkább a legalja.
Az ellenfelek – bármilyen fokozaton is mész – mint említettem akár 3 lövésből is leszedhetik az energiádat. Ezért aztán gyakran fedezék mögé kell bújni, ahol a HP gyorsan visszatöltődik – rohangálás közben sokkal lassabban. Igen ám, de ezeket a fedezékeket rendszerint már rég szétlőtted vagy te, vagy az ellen, mire szükség lenne rájuk.
A célzás automatikus. Folyamatosan lősz, mint egy elmebeteg: ha van célpont a közelben, karaktered befogja. Ha több cél is van, a jobb karral váltogathatod őket. Azért kell mindig lőni, mert néha nem is látod, hogy ott van egy ellenfél vagy egy kilőhető extra, így aztán 2-3 óra játék után már a rángógörcs fog kerülgetni a folyamatos lézerhangtól. Ha egy célt lelőttél, figurád elkezd tovább tüzelni a vakvilágba, ezért minden alkalommal el kell engedni egy pillanatra a tűzgombot, hogy újra ráálljon egy célra. Ez olyan dühítő működés közben, hogy szavakkal leírni nem is lehet.
Az egész game legborzasztóbb eleme következik: a kamera. Ez automata, nem állítható. Így a program mindig olyan szögből mutatja az akciót, ahogy éppen ő akarja. Mindegy, hogy te merre mész, hol az ellenfél, honnan lőnek rád, mint a vadállat: az operatőr csak pásztáz egy irányba, így te már akkor meghaltál, mikor az ellenséget még meg sem pillantottad. Be akarsz fordulni egy folyosón balra, ahonnan már tüzelnek rád, de a kamera még simán előre néz. Felérsz egy domb tetejére: lentről már leszedték a fél energiádat, de a kamera még nem a völgyet mutatja. Sok sz@r kamerás game készült már, de ez mind között viszi a pálmát… akarom mondani a citromdíjat!
Az akció során néha járművekbe is be lehet ülni. Erről így dióhéjban annyit, hogy képzeld el a legócskább járműves anyagot, amihez a legmoslékabb irányítás társul, és ezt szorozd meg kettővel... ne is akard tudni!Negyedik pofon: a co-op
A programba offline, egy képernyős multi is került, azaz egyszerre ketten is lehet küzdeni. Kipróbáltam, mert azt hittem, ebben legalább lesz egy kis öröm. Nem volt, sőt. Az egymástól függetlenül mozgó figurák, ha túlságosan eltávolodnak, a perspektíva annyira kiszélesedik, mintha két hangya rohangálna a nagy büdös ürességben. Egy ponton túl viszont nem megy a tágulás, így pl. előfordul, hogy nem tudsz felvenni valamit, mert a másik akadályoz benne. A kamera a co-op módot ha lehet még trágyábban kezeli, mint a szinglit: te már fordulnál, de a társad nincs is a képen, ő fedezékbe bújik, te eltűnsz – azt lehet mondani, hogy ha nem szorosan egymás mellett, összeragadva haladtok, akkor a páros játék móka, vígság és kacagás helyett felér egy önkínzással, ráadásul percenként össze fogtok veszni, épp mikor ki „miatt” kaszáltak le titeket.

Kezdéskor két Joe karakter áll rendelkezésedre, akikhez a játék folyamán majd vásárolhatsz/találhatsz újabbakat. Ennek feltétele, hogy vagy kiszabadítod őket a küldetésekben, vagy megtalálod a dögcédulájukat. Az akcióban nyújtott teljesítményed függvényében a pályák végén értékelést kapsz, amiért több-kevesebb speciális embléma üti a markod. Ezekből lehet aztán a Joe és a Cobra szereplők közül vásárolni.
A game egyetlen pozitívan értékelhető tulajdonsága az, hogy igen sok gyűjtögethető cumó van benne, tehát aki a keresgélésre gerjed, az itt megtalálja. Egy halom Joe és Cobra karakter abszolválható, valamint mindenféle információs táskák meg izék, melyek közül néhány el is van rejtve. Ezek felszedéséhez néha használni kell a pályákon elhelyezett „karakterváltó” teleportokat.
A különböző szereplők harcstílusukat tekintve többféle csoportba oszthatók: vannak kommandósok, nehézfegyverzettel operálók, meg valami más kategória is, amit ennyi szenvedés után értelemszerűen nem jegyeztem meg. Tök mindegy melyiket viszed, az akció ugyanolyan gyatra.
Megfelelő számú ellenfél leverése után előhívható egy speciális páncél, ami szabott ideig nagyobb tűzerőt és sérthetetlenséget biztosít. Miközben ezt használod, felcsendül a régi klasszikus G.I. Joe zene, ami legalább valami minimális pozitívum ebben a förmedvényben.Azt hiszem el is érkeztem oda, hogy ennél több szót erre a játékra vétek lenne pazarolni. Sorolhatnám a megpróbáltatásaimat még több ezer karakteren keresztül, de felesleges. A látvány rém gagyi, a játszhatóság csapnivaló és idegesítő, a hang borzalom, a hangulat pedig olyan, hogy legszívesebben megkéselnéd a fejlesztőket. A szavatosság nem rossz, olyan 8 óra lehet a húszonvalahány pálya, de őszintén és tiszta szívemből sajnálom azt az embert, aki ezt a stuffot végigszenvedi. Még a trófeák miatt sem érdemes nekiállni, mert nehezen adja őket, plusz elég sok időt és energiát kell beleölni (karaktereket kombinálni, minden titkos pályát bezúzni) ahhoz, hogy a legtöbbet megszerezd. Ez a game egy normál TPS akar lenni, de annak meg túl gyors, túl buta és túl rosszul megvalósított – szóval ha hiszel nekem, nem mérgezed magad egy ilyen halálosan gyenge és idegesítő borzalommal.
Az értékelőben a pozitívumok között megemlítettem két hölgyet: ők a filmben szerepelnek. Keress rájuk a Google képei között és relaxálj. Legalább ennyi öröm legyen ebben az egész siralomházban...

(A szoftver mindhárom támogatónknál megvásárolható. A döntést rád bízom, nekem minden igyekezetem ellenére sem jött be, és a lehető legobjektívebben vizsgálva is mindig ugyanarra az eredményre jutottam vele: elkerülendő darab.)