Amikor már nem kívánod a lapot.

Deszkások és deszkás wannabek! Körém gyűljetek! Mai tanmesénk arról fog szólni, hogyan ne csinálj deszkás játékot 2010-ben.

Feltápászkodik a hordóra...

Az egész ott kezdődött, hogy a 20 éve regnáló, magán orwelliánus-totalitárius jegyeket viselő Minisztérium névre hallgató szervezet elrabolta Shaun White-ot, s mivel egyetlen interaktív mese sem létezhet főhős nélkül, jómagunkra hárul a feladat, hogy kiszabadítsuk fent nevezett úriembert, valamint újra életet és színt vigyünk a lelketlen utcákkal és agymosottakkal teliszórt városban. Két szóval lázadni fogunk, az úgyis időtlen foglalatosság. Vae victis! Hűséges fegyverünk deszkánk és Isten adta tehetségünk lesz, fegyverhordozót nem dobott a gép.Az első dolog, amire a szemfüles játékos felfigyelhet már a karakterkreálás során, az a pocsék és igénytelen grafika. Míg deszkásunk megalkotásánál még bizakodna az ember, hogy a rusnya látványt legalább némi kreativitással kompenzálták a fejlesztők, a városba megérkezve utolsó mentsvárunk úgy kerül szanaszéjjel rúgásra, mint Norbika homokvára a gonosz ötödikesek által. Már-már fekete-fehérnek ható kartondobozok között indul kalandunk, ám az első pár trükk után pikk-pakk minden visszavált színesre, a remény felcsillan. A remény azonban veszélyes dolog, a hamar megunható színterjedést csak tetézi a produktivitás teljes hiányát tükröző lelombozó játszótér. Hiába szerepelnek a helyszínek között parkok, vidámpark, félcső komplexumok, városi negyedek, az egész pályadesign úgy hat, mintha valami olcsó random generator pakolta volna egymás mellé a tereptárgyakat – illúzióromboló az egész, úgy ahogy van! Nem javít a helyzeten az sem, hogy figuránk hajlamos az akadályokba jóízűen beleakadni, és frusztrálóan hat az is, amikor a mozgásfázisok közötti átmenet, mint olyan, bemondja az unalmast, egyfajta stop-motion szájízt kölcsönözve a történetnek. Tovább tetézi a tetézhetetlent a framerate ingadozás, rebellis utunk gyakorta lesz akadozásokkal színesítve.

Mondjam még?Pedig maga az alapkoncepció nem is lenne olyan rossz, hisz egy világot befolyásolni, alakítgatni mindig jó móka. Míg az egyszerűbb trükközésre lehetőséget nyújtó pályaelemek előcsalogatásához elég egy-két lazább figurát beadni, hamar képbe kerül a Flow Meter, ami egy három részre osztott csúszka, melyet változatos és finoman kivitelezett ügyeskedéssel lehet fokról-fokra növelni. Bizonyos helyszínek, félcsövek, boltok, csak egy bizonyos Flow szint elérése és fenntartása után válnak elérhetővé. Szintúgy jópofa feature a játék második felében megnyiló rail shaping. A városban bizonyos objektumokra felugorva, azok előttünk fognak megnyúlni a levegőben, elérést biztosítva az amúgy megközelíthetetlen helyekre. S míg kezdetben a korlát egy fix pályán formálódik, a későbbiekben mi magunk irányíthatjuk a teremtés folyamatát. A játék ezt ügyesen ki is használja, egészséges kihívást nyújtó feladványok épülnek a képesség köré (mielőtt beleélnéd magad a jóságba, itt is voltak eseménytelen percek, amikor csak hátradőltem a fotelban, és néztem, ahogy karakterem körbe-körbe csúszik az előtte formálódó fix pályán). A lufi azonban itt ki is pukkad. A küldetések teljesítése után kínkeservesen összeharácsolt Flow-nk visszaáll nullára, s ami kezdetben jó móka volt, hamar trükkök értelmetlen spamelésére degradálódik, monotonitásba fullad. A küldetések kapcsán sem erőltették meg magukat túlságosan az Ubisoft Montreal ügyeskezűi, fantáziátlan feladatok tömkelegén kell átverekednünk magunkat (egy-két kivétel azért akad, illetve akadna, de a bíztatóan induló missziók elbuknak az ostoba pályatervezésen, amikor is abszolúte nem egyértelmű, hogy merre kell menünk, busás jutalmunk a végeláthatatlan retry lesz). Vannak opcionális kihívások is, ilyenkor is 2-3 variáns rotálódik, csak a set and setting lesz más, a játékidő kitolása helyett time sink jelleget hordoznak magukon. Amennyiben azonban erőt vennénk magunkon, ezen feladatok teljesítésével lehet a dzsesszosabbnál-dzsesszosabb (írásban olykor nehézkes a szarkazmust átadni, úgyhogy jelezném, ez az volt) hacukákat, valamint a sacckb. 80-féle mozdulat megnyitására szolgáló tapasztalati pontokat farzsebünkbe csúsztatni.
A játék bizonyos fordulópontjain a Nagy Shaunt is lehetőségünk lesz irányítani, fogva tartóink ostoba kísérleteket végeznek rajta, ennek jegyében kell a legkevésbé sem szórakoztató feladatokat abszolválni – a pokolba kívántam ezeket a kis intermezzókat.Egy deszkás játéknál kardinális kérdés az irányítás, kár, hogy a montreali nagyokosok ezt nem így gondolták. Az EA-féle Skate igencsak magasra tette a zsáneren belül a mércét ezen a téren is, a trükkök pontos visszaadására épülő mechanikájával, de a THPS-féle gombokkal kombózós metódusnak is van keresnivalója a műfajban. A Shaun White Skateboarding azonban rendkívüli agilitásról tanúbizonyságot téve arccal a földbe csapódik a két szék között.
Alapvetően tesztünk alanya az EA üdvöskéjéhez akar hasonlítani, illetve annak egyfajta analógiáját kínálja a játékosnak. A bal karral hajtjuk előre és kormányozzuk hősünket, míg a jobb analógkar tologatásával varázsolhatjuk elő a különféle bazári látványosságokat – a gyakorlatban nálam ez úgy nézett ki, hogy vadul ráztam a jobb kart, mint a hasmenéses nyugdíjas a valagát – a durva az, hogy csakúgy dőltek a pontok, ravasz taktikám kifizetődött.

Hogy ne csak pocskondiázzam a terméket, szót ejtenék a hangokról, melyek meglepőmód jóra sikeredtek. Itt sem felhőtlen az égbolt, mivel a deszkánk által generált zörejeknél a minimalizmus lehetett az elérni kívánt cél, de a tracklist a trúság jegyében lett összeválogatva. Meglepő fordulatot tehát ne várjon senki, gitárzenék, calipunk, hip-hop vonalon mozognak a muzsikák, melyek között régi idők nagy klasszikusait is felfedezhetik a szakavatott gamerek. A szinkronhangok kapcsán sem lehet panaszkodni, egy-két szürkébb NPC-t leszámítva átjön a humor verbális része, a folyton kanos latin macsó mondókáját feléneklő színésznek így látatlanba is két vállveregetést kiutalok.Amennyiben végigszenvedtük magunkat az egyjátékos kampányon, vagy csak szimplán a pömpölőnk teli lenne vele, lehetőségünk van egy halott kísérletet tenni a többszemélyes játékmódokra. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sorban kell állni a szerverekre való bejutáshoz, de ha mégis sikerülne játszópajtikat találni, pontgyűjtögetős, területfoglalós, flow összekapirgálos, vagy free skate móduszokban üthetjük el unalmas perceinket.

A 24 éves deszkazseni nevével fémjelzett játék legnagyobb hibája, hogy hiába próbálja ötvözni a THPS-ek és Skate játékok szellemiségét és humorát, erre a deszkalapra hamar rá lehet unni; a játékkal töltött idő egy teljesen haszontalan utazás volt. És ha azt nézem, hogy kis túlzással a cucc árából az egész Skate szériát be lehet szerezni zack um pack, bolondságnak tartom az árcímkén szereplő pénzösszeg lepárkálását ezen produktumért.
Az egyszeri játékosok bátran dobjanak hozzá a végítéletben szereplő számhoz plusz egy pontot, ellenben akiket komolyabban érdekel a téma, illetőleg mély tartalmat várnak, messze kerüljék a Shaun White Skateboardingot, mert egy céltalan délutáni ökörködésnél többre nem számíthatnak.

(A játékot partnerünktől, a Ubisoft szoftvereit Magyarországon forgalmazó An-tec Kft-től kaptuk tesztelésre. Köszönjük! Igény esetén megvásárolható kiemelt támogatónk, a Platinum Shop üzleteiben. Kérjük támogasd a PSC-t azzal, hogy náluk költöd a pénzed. Köszönjük.)