Az ember, akinek nincs már vesztenivalója…Az ezredforduló eljövetelével rengeteg új lehetőség nyílt meg a videojáték-fejlesztők előtt, hiszen az új konzolok (PS2, Xbox, GameCube) már előrevetítették az ipar nagymértékű fellendülését, és felnőtté válását. A különböző konzolok adta lehetőségeknek köszönhetően jöttek tucatszámra a filmszerű játékok, amik vissza akarták adni azt az érzést, amit a moziban élhet át az ember – mindezt úgy, hogy mi is sokkal nagyobb részesei vagyunk a cselekménynek, mi irányítjuk az adott hőst, ránk marad minden tennivaló. A játékosnak kell kezébe vennie a dolgokat, túlélni, és eljutni a dicső végcélig. A különböző cégek ki is aknázták ezt, ezek közül az egyik legismertebb a 2001-es keltezésű Max Payne, amit a norvég székhelyű Remedy fejlesztett (északi barátaink részvétele egyébként levakarhatatlan a programról), kiadója pedig a híres-hírhedt Rockstar Games, akit azt hiszem, egy játékosnak sem kell bemutatnom – a srácok letették már a névjegyüket a vérgőz, és brutalitás virtuális világában. Ahogy társai, úgy a Max Payne is méltán lett klasszikus: műfaja ellenére (kőkemény akció, TPS lövölde) tökéletesen levetkőzi annak korlátait, igaz, maga a zsáner jellemzői maximálisan jelen vannak az alkotásban, de közben nem felejt el mélyebb tartalommal is szolgálni, szól valamiről, nem az a tipikus, agyatlan, csak a látványra kihegyezett akciójáték.

A történetet Sam Lake vetetett papírra, aki minden bizonnyal él-hal az akciófilmekért, de legalábbis az amerikai popkultúráért biztosan. A norvég srác kombinálta a ’40-es, ’50-es évek poros ballonkabátos detektívtörténeteit a ’90-eds évek korrupciótól, és drogtól burjánzó világával, mindezt pedig a Föld egyik legnagyobb, és egyik legbűnösebb metropoliszába, New York City-be helyezte. Ebből született meg a játék, ami az alap történetét tekintve mellőz mindenféle B-kategóriás akciófilmes jellemzőt. Ehelyett vannak benne erős karakterek, cinikus szövegek, szarkasztikus humorral körítve, nem várt fordulatok, és valami olyan fokú depressziós légkör, amitől legszívesebben a játékos is borotvapengéhez nyúlna. Max útja számtalan hullán, sötét sikátoron vezet át az éjszakai havazó nagyvárosban, amit maffiózók, korrupt rendőrök, és drogosok vére fest vörösre, a hangulat nagyon komor, és rideg, nemegyszer félelmetes is. Max egykoron jó zsaru volt, de aztán történet valami. A New York-i rendőrség nyomozójaként példásan végezte a munkáját, kollégái tisztelték, otthon egy szerető feleség, és közös lányuk várta. Azonban egy átlagos munkanap után Max hazatérve nejét vérbe fagyva találja az ágyon, az emberek, akik betörtek a lakásukba, a kisgyerekkel is végeztek. Max teljesen összetörik egy pillanat alatt, majd miután megtudja, hogy a tettesek a Valkűr nevű új drog hatása alatt álltak, belép a DEA kötelékeibe, és egész életét a bosszúnak szenteli. A néhai jó emberből egy dühöngő, bosszúszomjas lény válik, aki családja gyilkosainak vérére szomjazik. Immár három éve annak, hogy beépült egy bűnbanda közé, akiknek közük van a kábítószer terjesztéséhez, ám pont, amikor találhatna az igazi nagykutyával, kollégáját, és barátját Alex-et megölik, Max-et pedig mostmár nem csak a maffia akarja hidegre tenni, de a rendőrök is el akarják kapni, mert hosszú idő óta megszakította velük a kapcsolatot.Ez lenne a játék nem túl rózsás, és boldog alaptörténete. A hangulata kiváló, annak ellenére, hogy nem ma jelent meg, de a karakán neo-noir stílus simán elviszi a hátán a Max Payne-t. A képregényes átvezetők, és a folyamatos narrációk miatt mi is meg akarunk fürödni ebben a bűnnel, és halállal teli mocskos szennyben, ahol Max is csak egy kiüresedett, sérült ember, aki minden hősiességét elveszítette, csak cinikusan, és negatívan tekint az őr kö9rüólvevő világra – elvették mindenét, mégpedig annál nincs veszélyesebb ember, akinek nem maradt semmi vesztenivalója. A hard-boiled detektívregényeket író Mickey Spillane műveli nagy hatással voltak a játékra, és a fejlesztők származásának okán rengeteg utalás történik a skandináv mitológiára, különösen a Ragnarok mítoszra, norvég istenek neveire, történeteire. Sőt, a sztori valós eseményeket is kölcsönvesz, hogy beleágyazza annak kitalált, fiktív világába, elég csak a történet gerincére, a Valhalla Projektre gondolni, mely során az amerikai kormány saját katonáin tesztelte a Valkűr-drogot 1991-ben, az Öbölháborúban. Ügyesen kombinálták a fikciót a valósággal, ahogy maga a játék cselekménye is nagyon rendben van, óriási érzelmi töltettel van felruházva, fenomenális képi világot kanyarítottak hozzá a fejlesztők, mindebben pedig az a remek, hogy nem brutalitásával hódít, ahogy a rémálomszerű pályák sem amiatt működnek tökéletesen, hogy literszámra kapjuk arcunkba a vérpermetet. A Max Payne a maga nyers, szikár hangulatával emelkedik ki az átlag csőjátékok közül. Nemegyszer fogja a játékost kirázni a hideg, talán jobban is, mint egy horror programban.A „nagy öregek” talán még emlékeznek rá, hogy a cucc milyen forradalmi, és újszerű volt akkoriban. Ez volt az egyik első videojáték, mely alkalmazta a Mátrix című filmben elhíresült bullet-time nevű lassítás-effektet. Sokszor vádolták azzal a Max Payne-t, hogy voltaképp pofátlanul lenyúlta a Wachowski tesók módszereit (amit egyébként, a közhiedelemmel ellentétben nem ők alkalmaztak először), de hozzá kell tenni, a játék fejlesztése már a film bemutatása előtt elkezdődött. A bullet-time volt az egyik legfontosabb elem, ami meghatározta a játékot. Egy gombnyomásra belassul a kép akció közben, látni lehet a száguldó golyók mozgását, mi pedig ide-oda vetődve lövöldözhetjük le a rosszfiúkat. Az értő rajongó már teszi is fel a kezét, hogy megjegyezze egy bizonyos Hong Kong-i rendező úr hatásait, és valóban: John Woo hazájában forgatott akciófilmjei (Szebb holnap, A bérgyilkos, A fegyverek istene) nagyban befolyásolták a játékmenetet. Anno igazi moziszerű akciójelenteket rendezhettünk, repkedő golyókkal, földön pattogó töltényhüvelyekkel, bugyogó vérrel, és mivel a környezet interaktív, és valamilyen szinten rombolható is, így leomló csempével, forgácsolódó asztalokkal, és törő-robbanó tárgyakkal. Arzenálunk nem túl változatos, ámde impozáns, pisztoly, lefűrészelt csövű shotgun, sörétes, mesterlövész puska, gránát, gépfegyver, több eszköz is rendelkezésünkre áll, hogy a nekünk tetsző fajtával küldjük a rosszfiúkat a másvilágra. Ami azért nem lesz épp sétagalopp, ugyanis ellenfeleink okosak. Persze lassan 15 éves játék lévén ezt is a helyén kell kezelni, a mesterséges intelligencia kiváló volt akkori szemmel (ma sem annyira borzalmas), az elintézendő célpontok mozognak, fedezéket keresnek, nem hagyják magukat, nem kicsit megkeserítve így az életünket – ötletes megoldás, hogy életcsíkunkat fájdalomcsillapítókkal tölthetjük vissza. Nem hiába, a név kötelez.

A Max Payne igazi, felejthetetlen élmény, sőt mi több, az egyik legfontosabb cím is a videojátékok történelmében. A bőrkabátos, székrekedéses arcot vágó zsaru (oké, nem mai gyerek a grafika, de ez már akkoriban is vicces volt kicsit) beírta magát a nagykönyvbe. Mint egy profin megrendezett akciófilm. Klasszikus műhez méltóan rengeteg elismerést kapott, köztük a BAFTA-díjat is megnyerte, a kritikusok nem győzték dicsérni, természetesen anyagilag is sikeres volt. Sokan azonban nehezményezték a multiplayer hiányát, a lineáris sztori módot, és a 10-15 órás játékidőt – igen, bármilyen hihetetlen, volt idő, amikor még ennyi is kevésnek számított. Ma már összetenné mindenki a két kezét, ha egy akciójáték eddig tartana. Az erős történet, az elvont képi világ, és a gyomorbavágó dialógusok, monológok azonban örökre beleégtek játékosok millióinak az agyába. Max sötét, mocskos kalandjai nem mindennapi élményt adta a múltban, a jelenben persze már nem mindenki számára befogadható. Érdemei azonban vitathatatlanok.