Ó Texas, te csodás!

A texasi láncfűrészes mészárlás eredeti, 1974-ben készült verziója minden idők egyik legjobb, egyben legnagyobb hatású horrorfilmje. Olyan alkotás, melynek (legyen bármennyire is furcsa és meglepő) valóságos filmművészeti értéke van – mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egy kópiáját ott őrzik a New York-i Modern Művészetek Múzeumában. Hosszan lehetne sorolni az érveket nagyszerűsége és mély mondanivalóval rendelkező expozíciója mellett, de jelen esetben már csak azért sem fogok ebbe részletesebben belemenni, mert minden egyes további szó teljesen felesleges, sőt, méltatlan ahhoz, hogy ezen cikk tárgyával egy lapon legyen említve.
Történt ugyanis, hogy a mozikba került (igen, Magyarországon is) a frencsájz immáron nyolcadik filmje, a Bőrpofa, egy klasszikus legújabb megcsúfolása, de ezen igazából az ember már meg sem lepődik, tekintve, hogy a legelső rész bemutatása óta elő-előrángatják egy évtizedben minimum kétszer az ikonikus horrorkaraktert – ez pedig mindig egy-egy következő szöget jelent a már amúgy is eleve döglött széria koporsójába.

Elhivatott slasher rajongóként alapjáraton nem zavar, ha egy híres produkcióhoz több folytatás is készül.
A Rémálom az Elm utcában sokadik epizódját is elnézegetem (ráadásul egyik másik még majdhogynem az eredetihez is felért), a Péntek 13 szériából az sem zavarna, ha félévente jönne egy új darab, akkor is ugyanolyan derűs mosollyal ülném végig, a Sikoly filmek gyakorlatilag új lökést adtak ennek a sokszor méltatlanul lenézett alműfajnak.
Amit azonban A texasi láncfűrészessel művelnek, az megbocsáthatatlan – pont azért, mert egy vitathatatlan alapvetést erőszakolnak meg, újra és újra. A Bőrpofa sem más, mint görcsös bizonygatása annak, hogy van még mit elmesélni a belterjes Sawyer-család agybeteg krónikájából, hogy létezik még annyi potenciál a témában, amivel ki lehet tölteni egy egész estés produkciót – a gyengébbek kedvéért megsúgom a választ: rohadtul nem.
A filmipar azonban másként gondolta, és hát a legutóbbi, 2013-as Örökség (ismert még úgy, mint az utóbbi évek legszarabb horrorja) is hozott egy kis pénzt, szóval a gépezet nem állhat le, berregnie kell annak a láncfűrésznek, amíg van benne elég szusz. Márpedig ebben a frencsájzban van még egy történet, amit nem mondtak el, nevezetesen a manapság oly’ divatos eredetsztori. A 2003-as, egyébként nem annyira rossz, de az eredetijéhez mégis felérni képtelen remake előzményét, ami első 10 percében le is tudta a kötelező köröket, hogy aztán agyatlanul üres vagdalkozásba csapjon át, most nem érdemes idevenni – a legújabb mozi a ’74-es változat prequeljeként funkcionál.

Vegyük tehát a klasszikus film alapgondolatát, töltsük meg a szokásos brutalitással és gusztustalansággal, adjuk hozzá a mai Hollywood beteges látásmódját, miszerint az égvilágon mindent meg kell magyarázni, minden híres mozgóképes ikonnak hátteret, motivációt kell adni, még a legsötétebb zegzugokba is kötelező jelleggel, vakuval bevilágítani, nehogy a végén valami felderítetlenül maradjon – szóval tegyük össze, amink van, arra szórjuk még egy kis Született gyilkosok arculatot, és kész is a Bőrpofa.
Az első dolog természetesen rosszul sül el: a ’74-es kultusz-darabot ugyan nem szégyeníti meg, de még így is feltűnően pofátlanul élősködik rajta. Ha sokkolásról van szó, abban viszont élen jár a film: agybajos erőszakorgia az egész, nyers brutalitással, néha eléggé túltolt, öncélú vérengzéssel, gyomorforgató, undorító, hányingert keltő, és még ezer más hízelgést nélkülöző jelzővel illethető pillanattal, amit egy nekrofiliával dúsított szexjelenet koronáz meg, mely után teljesen más szemmel fogod nézni a messzi Texas kantárfarmeres, búzalevelet rágó, baseball sapkás redneckeit.
A Julien Maury-Alexandre Bustillo rendezőpárostól azért ennyi minimum elvárható, sőt, még jóval több is, tekintve, hogy nem olyan rég elismerést elismerésre halmoztak francia horrorjaikkal – azóta úgy látszik nagyot fordult a világ, inkább jó pénzért eladták magukat, és bólogató iparosokká transzformálódtak át.
De az előző merénylettel ellentétben itt legalább nem kívánunk minden áron egy bekapcsolt láncfűrészt a direktorok végbelébe – már ez is nagy szó.Ugyan a Bőrpofa halványan kacsintgat egy olyan irány felé, amibe Az ökörség, pardon, Az örökség fejest ugrott, szerencsére azonban ezúttal elkerülték, hogy a retardált, több száz embert megkínzó, legyilkoló és megfőző Sawyer-famíliát szerencsétlen áldozatoknak állítsák be, akiket megbélyegzett és kikezdett a csúnya nagy korrupt igazságszolgáltatás.
Ehelyett mindenki elmebeteg a filmben, a fiatal és csinos ápolónőt kivéve, akit első munkanapján rögtön elrabolnak a helyi erők az elmegyógyintézetből, ahol Sawyer mama (Lili Taylor meggyőző tolmácsolásában) balul elsült látogatása után lázadás tör ki. Többek közt ide zárták a hírhedt texasi család legifjabb tagját, még kisgyerekként, miután idősebb testvéreivel megölték a seriff lányát, 10 évvel korábban.
A szépreményű ifjú tehát három, szintén úton-útfélen épelméjűségének hiányáról bizonyítékot adó társával együtt megpattan az intézményből (ahol egyébként nem meglepő módon az igazgató sem volt teljesen normális), a csapat két vezére túszként magával viszi a már említett nővérkét is, és igazából a lány mellett a másik három ápolt sem nagyon akarná a csoport egységét erősíteni, ámde persze végül rákényszerítik őket. Az úti cél Mexikó lenne, de persze a vezér-szerelmespár nem bír magával, így amerre járnak, esztelen gyilkolászásba kezdenek, ami nem épp hasznos, tekintve, hogy a rendőrség is a nyomukban lohol, azzal a bosszúszomjas seriffel az élen, aki előszeretettel lőné fejbe mérlegelés nélkül a szökevényeket.
Őt egyébként a manapság az ismeretlenség homályában tengődő Stephen Dorff alakítja, méghozzá szórakoztatóan perverz örömmel, ez megdobja kicsit a film élvezeti-faktorát, igaz nem annyira nagyon.

Továbbá az sem erősít a színvonalon, hogy mivel szinte az összes karakter elmeháborodott, így nehéz bármelyikükkel szimpatizálni, vagy együtt érezni – bár ezért a vázlatos forgatókönyv is hibás, ami csak néhány jellegzetes vonást aggat a karakterekre, motivációikat pedig borzasztóan lesarkítva mutatja be.
A Bőrpofa ezen kívül megpróbálkozik azzal, hogy új színt vigyen a franchise-ba, azaz a film nagyjából háromnegyed részében ködösít, és megpróbálja összezavarni a nézőt, mivel az intézetből elszökött szereplők eredeti nevét megváltoztatták, így nem tudhatjuk ki a legfiatalabb Sawyer gyerek, és hogy melyikükből fog végül megszületni Bőrpofa alakja. Na, azért akkora rejtélyre nem kell számítani, már a legelején rá fog jönni mindenki a „szerencsés nyertes” kilétére – ennél fogva a játékidő felére nagyjából már ki is alakul egy kép az emberben, hogy milyen is lesz az egész film.
Az összes trükkje átlátszó, karakterei semmilyenek, a tempó úgy döcög, mint a félig kilapított, haldokló prérifarkas a texasi országút szélén, ráadásul eredeti funkcióját sem képes rendesen betölteni, azaz egy teljesen inkompetens eredettörténet, hiszen az égvilágon semmit sem tesz hozzá a frencsájzhoz (igaz, nem is vesz el), nem árnyalja tovább a neves horrorikon karakterét, nem mutat be érdekes eseményeket, melyek alapján a korábbiaknál drámaibb színben tűnne fel a vásznon, nem keres nyomós okokat, magyarázatokat, hogy miért lett olyan, amilyen (bár talán jobb is), azaz a produkció nem tesz semmi olyasmit, ami indokolná létezését, és azt, hogy megérte elkészíteni.

A filmre voltaképp a „felesleges” a lehető legjobb jelző. Kevés jelentéktelenebb darab van ennél az utóbbi néhány esztendő terméséből, az egyetlen, amiért talán megéri időt pazarolni erre a fércműre, az a csúcsra járatott gore-szint (bátor gyomrúak előnyben), és a legnagyobb pozitívum, amit fel tud mutatni, hogy azért mégsem annyira borzalmas, mint az előző epizód. De természetesen ez nem feledteti el a rengeteg hibát, ahogy azt sem, hogy Hollywood megint ott keresgél, ahol nem kellene, és arról akar beszélni, ami szóra sem érdemes.
Paradox módon a Bőrpofa mindettől függetlenül nem rántja magával a ’74-es eredetit a moslékos vödörbe, ugyanis még maga sem tudja, hogy mit akar pontosan, ennek köszönhetően valami olyan töketlenséggel vezényli le ezt az egész eredettörténesdit, hogy még egy tisztességes mítoszrombolást sem tud végbe vinni. El kellene már engedni ezt a szériát.