Üssed, mintha utálnád!

Sosem felejtem el, amikor a kilencvenes évek derekán a kedvenc magazinom kedvenc cikkírója egy olyan MegaDrive játékot mutatott be a konzol rovat hasábjain, amihez hasonlót addig nem láttam. Oké, ez enyhe sarkítás, hiszen a szóban forgó Comix Zone az akkor még magas népszerűségi rátával bíró beat’em-up stílus kétszázezer és egyedik darabja volt. Amiért mégis rögtön kitűnt a többi cucc közül, teljes egészében a merőben különleges tálalásnak volt köszönhető. Már a sztorin végigtekintve feltűnhetett, hogy míg pályatársak zöme megmaradt a bosszúállás/megmentés műfaji kliséinek váltogatásánál, a CZ esetében utca edzette keménylegény helyett egy szemüveges rajzolót alakítottunk, aki ironikus módon saját képregény füzetének csapdájába esik és kénytelen az általa megrajzolt főg**i (Mortus) csatlósait csépelni játékidőhosszat. A jópofa alapötlethez hasonló minőségű megvalósítás dukált: a helyszínek között valószínűtlen hősünk egyik képkockából a másikba lépve közlekedett, rendszeresen feltűntek a képregényes verekedés rajzolt hangeffektjei (Pow!), és a kihagyhatatlan (pár)beszédbuborékok, az ellenfelek pedig nem a szokásos módon sétáltak be a játéktérre, hanem Mortus képernyőbe lógó keze rajzolta meg őket. Hja, a Sega névben akkor még szinte vakon meg lehetett bízni... (A téma iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom a Sega Mega Drive Collection címen futó, a jelenlegi összes létező Playstation gépre kiadott antológia beszerzését, amin több más 16 bites gyöngyszem mellett a Comix Zone is kipróbálható).

Múltidézés után előre a jövőbe: másfél évtizeddel később a jelenleg kapható legmodernebb hordozható gépen a Vogster játéka, az Unbound Saga olyannyira hasonló játékmechanizmusra épül, hogy az egyszeri PSP tulajdonos nem érti, szonikfejűék miért nem perelték el a fejlesztők nagymamájának óriásbugyi gyűjteményét is, pofátlan plagizálás vádjára hivatkozva. Igaz, a főhős ebben az esetben egy keveset gondolkodó, ám az ökleit annál dinamikusabban használó Rick Ajax nevű képregény figura, aki (most jön a csavar) tökéletesen tisztában van rajzolt voltával és már rég beletörődött abba a megváltozhatatlan ténybe, hogy lepusztult városi háttér előtt kell mindenféle kétes elemeket péppé vernie. Emellett emberünket rendszeresen kínozzák démoni nyulakban (!!) bővelkedő rémálmok, így nem csoda, hogy legfőbb vágya, hogy találkozhasson az alkotójával... és egy isteneset behúzzon neki. Namármost ez a tagbaszakadt bunkó szimpatikus fiatalember akaratán kívül belekeveredik egy roppant rejtélyes ügybe azzal, hogy megment egy szegény és védtelen (harcművészetekben magas fokon járta) nőt az őt üldöző martalócoktól. Kölcsönös gyors bemutatkozás után hősünk úgy dönt, hogy újdonsült ismerőse kedvéért átvág egy kisebb hadseregnyi ellenfélen csak úgy, ahelyett hogy megerőszakolná a csajt, aztán váltságdíjat kérne érte a rosszfiúktól (ha már úgyis ilyen szétbombázott, posztapokaliptikus világban játszódnak az események). Egy pályával később jön a felismerés: igazából nem is kifejezetten a nőcit üldözik, hanem a nála lévő térképre fáj a bűnözők foga, ami biztos valami nagyon ütős helyre vezet, mondjuk egy kincses barlangba vagy a való világba, esetleg a vérnyulakhoz, ám pontos válasszal sajnos nem szolgálhatok, mivel a cucc végigjátszásához sajnos nem rendelkeztem elég türelemmel, de erről majd később.Előtte essen szó az irányításról, ami egy bunyós cuccnál köztudomásúlag elsődleges fontosságú. Általánosságban elmondható, hogy a figuránk majdnem olyan jól navigálható, mint klasszikus beat’em-up cuccok többségében, ami bóknak hangzik, de egyrészt ott van a „majdnem” jelző, másrészt az Unbound Saga annyira ragaszkodik a múltidézéshez, hogy szépen továbbviszi azokat a gyermekbetegségeket, amiket már anno is rühelltem. Itt van például az örökzöld vertikális-horizontális távolságok bemérésének nehézkessége (magyarul: az ellenfél felülről kényelmes tempóban darált húst készít az arcodból, míg te közben a levegőt püfölöd), amit persze ki lehetett volna küszöbölni azzal az egyszerű megoldással, hogy a karakterek felfelé is tudnak támadni, de ez úgy látszik már nem fért bele a fejlesztési időbe. Remek... Ráadásul az sem segít, hogy a játéktérhez képest szép nagyra animált karakterek alapsebessége egy közepes tempójú csigáéhoz hasonlítható leginkább, így a képernyő egyik sarkából a másikig való elporoszkálás öregurasan megy csak, még szerencse hogy van futás opció, ami némileg felgyorsítja a dolgokat. Hogy valami jót is mondjak, a hajléktalanok és mutáns ufók megleckéztetésére kellemesen változatos számú lehetőségünk nyílik az alapnak tekinthető ütés-rúgás kombó mellett. A helyszínekről nagyjából bármit fel lehet venni az üdítős doboztól a robosztus fagerendáig és előre eltervezett szándékkal a másik fejéhez vágni, valamint magukat az ellenfeleket is felkaphatjuk, hogy aztán egy gyors mozdulattal a falhoz kenjük őket.Ha valakinek ez nem lenne elég, további lehetőségeket kínál a kusztomizációs menü, ahol a pofozkodás során szerzett aranytallérokat lehet beváltani új kombókra vagy a meglévő támadások erősítésére. Az ötlet nem rossz, kár, hogy a játékmenetbe már nem jutott semmi az efféle újításokból. Mész előre a tök ugyanolyan, sötét hátterű pályákon, mint egy tank, felkapod a kezed ügyébe kerülő tárgyakat és mindenkit leütsz, aki szembe jön, néha meghúzol egy kapcsolót (máris rá lehet írni a doboz hátoldalára a „markáns logikai feladatok” szöveget) és vigyázol, nehogy a társad szétverjék hőzöngő mutánsok.Bizony, nem magányosan fogod végigvágni magad a lebegő kéz által rajzolt hordákon, hiszen a sztoriban fontos szerepet játszó femme fatale végig ott bunyózik veled, sőt egy gombnyomással játszható karakterré lehet tenni a nőcit. Rickhez képest némileg gyorsabb a kicsike, így ideális választás volna a játék tempója kapcsán egykedvűen cöccögetők számára, ha nem lennének érezhetően gyengébbek a támadásai, ami miatt kétszer annyit kell beleverni a legbénább gonosztevőbe is, ez meg a játékmenetet teszi megint csak pár fokkal vontatottabbá. Pedig jópofa és kifejezetten hasznos extra, hogy a csaj láthatatlanná tud válni a pálya bizonyos pontjain egy-egy támadás erejéig, valamint a nagyon speckó támadásokat is csak ő képes elsütni, de ez sajnos a végjátékban annyit ér, mint halottnak a csók.

Kár, mert már a stílussal való (újra)próbálkozás ténye is szimpatikussá teszi az Unbound Saga fejlesztőcsapatát, ráadásul a történet is kellemesen ostobára sikeredett, a képregényes átvezetők stílusosak és megannyi mókás helyzet adódik abból, hogy a főhős tisztában van rajzolt mivoltával. Egyszer például Rick a rejtélyes lányt is megvádolja, hogy csak azért ráncigálta bele a meneküléssel körített nyomozásba, hogy crossovert csináljanak két képregény kötet között. A szórakoztató tálalás ellenére a kalandnak túl hamar vége szakad és utána már csak az időhúzásként bepakolt extra játékmód (Survival) nyújthatni némi kihívást. Persze csak ha valaki eljut odáig... Dacára ugyanis a kevés pályának, garantáltan nem lesz sétagalopp a bunyózás, hiszen a helyszínek jó nagy alapterülettel rendelkeznek, és ha mondjuk az utolsó kockán halsz meg, akkor is a szakasz legelejére kerülsz vissza, ami (elismerem) szép, gesztusszerű felidézése a régi játékokhoz szükséges hardcore hozzáállásnak, de ha emiatt már könnyű fokozaton is 3-4-5 alkalommal kell azokat a részeket teljesíteni, amik már elsőre sem nyűgöztek le igazán, az nagyon nem frankó. Ráadásul az anyagot egyedüliként megmenteni képes co-op multi ziccerét is kihagyták a készítők, pedig a beat’em-upoknak mindig is a haverral való összedolgozás (és persze az egészségcsomagok másik elől való felmarása) adta meg a sava borsát. Így a végén talán azoknak tudnám ajánlani az Unbond Sagát, akik a szívük egyik részét a kilencvenes évek árkádjaiban hagyták.

A game nem jelent meg dobozos változatban: a PSN-ről tölthető le $9.99-ért az amerikai, €8.99-ért pedig az európai Store-ból. Összetevőit tekintve nagyjából az átlag - 5 pont - alatti teljesítményt nyújt: egy amolyan olcsó hús, aminek kissé híg a leve...